Kortárs, 1969. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969 / 9. szám - SZEMLE-ÍRÓK, KÖNYVEK - Illés László: Zelk Zoltán pályája a felszabadulás után
tó Zelk Zoltán pályája a felszabadulás után Harmincnyolc évvel a háta mögött és két évtizedes költői terméssel a tarsolyában lépte át Zelk a felszabadulás határmezsgyéjét. Kétszeres értelemben is fordulót jelentett ez pályáján. Kezdetben inaskodott, aztán alkalmi munkákon tengődött, az időnkénti letartóztatás, majd a háború alatt két évi munkaszolgálat, s végül a hónapokig tartó illegális bujkálás után az első szovjet katonában, akit könnyes szemmel ölelt et, élete felszabadítóját üdvözölhette. De nem kisebb lehetőséget nyitott meg költészete számára az új világ. Mindjárt 1945-ben megjelent addigi négy kötetének és újabb verseinek foglalataként a Teremtés tanúja, s a harmincas években saját költségen kiadott vékony füzetkékből való bő válogatással is jelezhette: a sorsforduló előtti tisztelgésnél joggal vállalhatja egész költői múltját, amely törések nélkül igyekezett egy tisztultabb jövő felé. A húszas évek közepén indult Kassák későaktivista lapjaiban (365, Dokumentum), tagja volt egy ideig a Munka-körnek, majd — Vas István emlékezéseinek tanúsága szerint — az érzelmek lázadásának jogán elhagyták mesterüket. Hallatlan merészséggel népdalokat kezdett írni Zelk, rímet használt, kibújt a szabadon áradó vers hálójából és a kötött formák fegyelmét öltötte magára. Kiválásuk és fellépésük indította el a „harmadik nemzedék” néven ismert lazán együvé tartozó irodalmi szabadcsapatot, amelynek más kötelezettséget írt elő szükség és lehetőség, mint az előtte járóknak. Zelk, noha a munkásmozgalom indította útnak, szelíd és bánatosszavú költő volt, szimbólumokba és a sejttetés páráiba öltöztetett osztályharcos indulatai ritkán lépnek az előtérbe. A vereséget érzékeli és valami nagy megtisztultság, nemes bukolika irányába törekszik költőisége, amely sokszor József Attila és Radnóti soraira visszhangzik. A fátyolozottság és zeneiség Tóth Árpádra emlékeztet, „bús, csendes, gyönge, gyöngéd, szelíd, szegény, simogató” jelzőiből dús csokrot lehetne kötni. A romantikusok késői leszármazott jónak tetszik, a megtagadott expresszionistáktól a jóság eszményét örökölte, s ki tudja honnan hozta a nyugtalanul vibráló korba a naiv természetességet, az önfeledt dalolás képességét, amellyel csillagot tör a pisztrángok orrára és megsimogatja a fűszálakat. Illyés szerint versei „meghalnak, de nem elégítenek ki”, Fenyő arról ír, hogy „tónusuk van ezeknek a verseknek... csak éppen átütő erejük nincs”, Vas pedig úgy találja, hogy a „négyesfeles, négyes és hármas jambus meglehetősen halk és szürke váltakozásainál” egyezőbb formát e költői természethez nem is találhatott volna Zelk, akinek „verselése, rímelése néha hanyag, szabálytalan, sokszor egyenesen rossz.” S noha Zelk költői rangja egyre és egyenletesen emelkedett a felszabadulás előtt, különösen a Kifosztott táj (1936) és A lélek panaszaiból (1942) érzékletesebb és konkrétebb költészete nyomán, az elismerést nem a hozott új értékekkel vívta ki, hanem a naiv meleg érzelmességgel, életes természetességgel, amely egyéniségének, költészetének jellemzője volt. „Érzelmi szocializmusa” a külvárosok, a telepi szegénynép mindennapjainak bizalmasává avatta, a Villamoson, a Szilveszter a Fóti úton, az Este a kútban című életképek mutatnak rá elbeszélő költészete tápláló televényére. A fénytelenségben fuldokló dalos költőre oly hosszan borult rá a reménytelenség takarója, hogy teljesen érthető az a szomjú vágy, amellyel a szabadulás után sóvárgott. H-l s w N 1480