Kortárs, 1969. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)
1969 / 12. szám - FIATALOK - Bereczky László: Okulásul fiamnak (kisregény, II. rész)
kihallgatás, keresztkérdések, ahogy elő van írva. A legrettenetesebb N. bácsi volt. Még meg is pofozott. A saját lakásomon. Szerencsére volt benne annyi tapintat, hogy előzőleg kiküldte a szobából a fiamat. „Miattad röhög rajtam az egész város. Joggal.” Töredelmesen bevallottam mindent. Kezdve a névtelen levelektől. „Hm! — dörmögte elgondolkozva. — Tehát Koós. Micsoda dörzsölt fickó!” Vallomásom során még többször is emlegette Koós nevét. A végén pedig kijelentette: „Nyilvánvalóan ő tette a feljelentést. Lám-lám, minden rosszban van valami jó. Ha nincs ez a te eseted, tán sose ismerem meg közelebbről Koóst. Hiszen ez többre hivatott ember?!” Akaratom ellenére így egyengettem az utált Koós „Pisti” útját. Az öreg nem beszélt a levegőbe. Alighogy engem kitessékeltek az igazgatói székből, nyomban kinevezték Koóst. „A kicsi Róka elkapta a nagy Hattyút és hamm, bekapta” — dicsekedett röhögve Koós. „Hát a Főnix madárral meg mi lesz?” — adták fel a kárörvendő kérdést a barátok. Koós válaszát városszerte kuncogva ismételgették. Jóízlésem tiltja, hogy papírra vessem. Mondhatom, hogy több benne az útszéli disznólkodás, mint a szellem. Igen. Mi lesz velem ? Más szemében én a nevetséges Főnix vagyok, akit a bíróság is csak nagynehezen mentett fel. Mihez kezdjek, hová folyamodjam ? Állásom nincs, a lakásomat Koós kegyének köszönhetem. Engedélyezte, hogy ideiglenesen a szállodában maradjak. Kénytelen voltam elfogadni, megalázkodni, hogy legalább fedél legyen a fiam feje felett. Az ellenségemnek se kívánom azt a másfél hónapot. Bújtam az emberek elől, de az egyedüllét még jobban fájt. Nem tudom, ki dobhatta be a levelet a szobámba. A gyűrött borítékon se címzés, se bélyeg. Benne egy pályázati felhívás a Művelődésügyi Közlönyből. A kitépett papírfecnin ceruzával firkált parancs: „Pályázd meg!” N. bácsi hát most se hagyott cserben. Mennyi energia szorult ebbe a vénemberbe. Végül is kije vagyok én neki ? A pályázati felhívás a gimnázium gondnoki állására keresett „több éves szervezési gyakorlattal rendelkező” munkaerőt. Szép fizetést kínált és szolgálati lakást. Aki ismeri az életemet, tudja, hogy megdobogtatta a szívemet a lehetőség. Visszatérhetek oda, ahonnan elindultam. Teljessé válik a kör. A gimnázium falain kívül töltött éveim csak közjátéknak számítanak. Persze felvetődött bennem a kérdés: „igazgatóból altiszt?” Aki legutóbb ezer embernek parancsolt, most alávetett beosztott legyen ? Szerencsére sosem szenvedtem rangkórságban. S különben is az apám utóda leszek a hivatali életben, s lehet, hogy minden vonatkozásban az ő útját követem. Nem hagyhatom, hogy undok, polgári nézetek eluralkodjanak rajtam. Arra pedig köpök, ha az úgynevezett elit szemében lesüllyedek! Nyomban nekifogtam pályázatom megfogalmazásának. Nehezebb volt, mint első nekibuzdulásomban gondoltam. „Az igazat, és csakis az igazat.” Állandóan ez motoszkált a fejemben. De hát ki tudja önmagáról az igazságot? Hajnal felé jöttem rá, hogy senki se követel tőlem töredelmes gyónást. Egyszerű önéletrajzot kell írnom, hivatali célra. Mégsem volt hiábavaló rögeszmés töprengésem. Ezen az éjszakán fogamzott meg bennem a gondolat, hogy írásba kell foglalnom életem őszinte históriáját. Igazolásul magamnak, okulásul a fiamnak. „Tudomására kívánom hozni a t. Igazgató Elvtársnak — írtam folyamodványomban —, hogy az életben levő emberek közül én töltöttem a leghosszabb időt a gimnázium falai között. Édesanyám a pedellus-lakásban hozott a világra, s több mint negyedszázadon át egyszersmind otthonom és életre nevelő iskolám volt az ősi intézmény. Édesapám évtizedeken át első pedellusként szolgálta a gimnáziumot. Tevékenységéről nem szükséges szólnom, az iskola korabeli annalesei nyomtatásban is megemlékeznek érdemeiről. Csupán annyit kívánok megjegyezni, hogy az ő munkaköre lényegében a mai értelemben vett gondnoki teendőket foglalta magában. (A félfeudális rendszer hierarchiájában persze csupán a némileg lebecsülő „altiszt” elnevezést érhette el.) Édesapámnak — különösen utolsó éveiben — sokat segítettem, mondhatni jobb keze voltam, így bizonyos ismeretekre tettem szert jövendő munkakörömmel kapcsolatban. A pályázati felhívás egyik alapvető feltételként említi, hogy a jelölt „több éves szervezési gyakorlattal” rendelkezzék. Ezzel kapcsolatban rá szeretnék mutatni, hogy eddigi pályafutásom során három — sorrendben: kulturális, közszolgáltatási és gazda 1944