Kortárs, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Fekete Sándor: Petőfi és Kossuth-ma
meg a história. A jövőre szívesen legyintenek azok, akik már kényelmesen berendezkedtek a jelenben. De vannak és lesznek olyanok, akik nem láthatják oly ragyogónak jelenüket, hogy máris lemondjanak a jövőről. Nem elégítik ki őket sem a hitetlen cinikusok, sem a vakhitek hiteltelen prédikátorai —, ésszerű eszményt akarnak keresni maguknak. S akkor a múltból előlépnek a nagyok, akiket idő előtt avattak holt bálvánnyá, illetve túl korán csúfoltak avultnak az avulók. És kiderül, hogy van mit mondaniuk a jelen számára. Az irodalom és a történelem kutatójának e tekintetben az a dolga, hogy erejéhez mérten hozzájáruljon a múlt tisztázásához, félredobálja az előítéletek és elfogultságok, sanda hamisítások vagy jószándékú egyszerűsítések kacatjait. Tisztába kell tenni a tegnapokat, hogy világosabb képet alkothassunk magunknak a holnapról. Tájékozódási pontokra van szükségünk, nehogy olyan utakra keveredjünk, amelyek nem a célhoz kanyarognak. Petőfi és Kossuth nevét száz év alatt sok rossz szándék öltötte magára csalogató cégévül. Az a bizonyos örökség gyakran került csalárd kezekbe. De ez a tény nem érv amellett, hogy a jogos örökösök finnyásan lemondjanak legnagyobb értékeikről. Petőfit és Kossuthot nem nélkülözhetjük. Kétfelől is holttá nyilvánították őket: először akkor, amikor kimondatott, hogy örökségüket „valóra váltották”, másodszor akkor, amikor a sietői kiábrándultak előbb csak pusmogni, majd nyíltan berzenkedni kezdtek az „ábrándkergetők” „elavult, múltszázadi” öröksége ellen, (nem véve észre, hogy ellenérveik legalább oly múltszázadiak, mint a támadott eszmények, hiszen csak híg változatai Kemény Zsigmondék tömény keserűségének). A kiábrándultakat majd kiokítja — vagy félretolja — a történelem, sok szót ezúttal nem érdemes vesztegetni „felvilágosultságukra”, amely az eredeti, klasszikus felvilágosodással ellentétben nem a társadalmi megújulás, hanem a konzerválás ideológiájává válhat. De nem legyinthetünk arra a kérdésre, hogy csakugyan valóra váltottuk-e Kossuth és Petőfi örökségét? E nyelvi értelmetlenség ugyanis nyilvánvalóan azt akarja mondani, hogy megvalósítottuk Kossuth és Petőfi eszméit. Márpedig, ha valóban így van, nincs más hátra, mint restaurálni a díszsírhelyeket, s bizonyos kerek évfordulók alkalmával lerakni a koszorúkat. Ám mi történjék akkor, ha a végrendeletnek vannak olyan pontjai, amelyek körül még koránt sincs minden rendben ? Az ilyen irányú gyanakvásra konok, letagadhatatlan tények adnak jogot. Nagyon is korainak kell éreznünk Révai József húsz esztendővel ezelőtti megelégedettségét, de még azokkal sem lehet minden további nélkül egyetérteni, akik az ő szavait variálgatva oly könnyelműen jelentették ki még a tavalyi március idusán is: „Nemcsak az vált valóra, amit a márciusi ifjak megálmodtak, hanem annál sokkal több.” (Lásd például Pintér István cikkét a Népszabadság 1969. március 15-i számában.) Mi lehet az a „sokkal több” ? Engem, megvallom, tökéletesen kielégítene, ha már mindaz valóra vált volna, amit a márciusi ifjak vezére „megálmodott”, s amit még a harc előtt így öntött kikezdhetetlen és még nagyon sokáig érvényes szavakba: Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az Ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. - 340 -