Kortárs, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - FÓRUM - Lengyel Balázs: Vázlat Mándy Ivánról
ltokhoz, a sznobokhoz, vagy az „édes élet ” élvezőihez. Az ő utcái és terei, melyekhez egész életművében hűséges akar lenni, inkább a peremvidékeken bújnak meg, s hősei is többnyire a fénytől és sikertől távol élő, egyszerű emberek, kapualjakban álldogálnak, tereken ődöngenek, futballpályák környékén őgyelegnek, presszók, kis mozik homályában bogozzák életük kusza kérdéseit. Egy Gelléri Andor Endrével rokon Budapest Mándy igazi otthona, s mint ahogy Gelléri Andor Endre is, Mándy is ennek a Budapestnek a költője. Igen, prózaíró létére költője, a szeretet és a részvét révén. De ha már ennyit beszéltünk a részvétről, mint Mándy élményvilágának egyik kidéásáról, hadd nevezzük meg a másik kulcsot is, mely nélkül művészetének ajtaja nem nyitható. Ez a kulcs: sértődés az emberséget ért sérelmek miatt. Nemcsak puszta félelem ez a megalázástól, kiszolgáltatottságtól, az is persze jócskán benne van, hanem az inhumanitás érzékeny felfogása és kipellengérezése. Egyfajta ítélkezés a dolgok bár nehezen áttekinthető embertelen rendje felett. Csakhogy ez sem elvontan él, mintegy csattanós végtanulságul Mándy Iván novelláiban. Élményvilágának ez az alapszála ezért is maradt rejtve szigorú szemű bírálói előtt, mígnem az Egyszerű tag című csaknem direkt társadalmi mondanivalójú novellájában, ahogy mondják, ki nem szúrta a szemüket. De hát benne volt, benne van kezdettől fogva. Ha szabad itt huszonöt éves emlékeket idézni: az első Mándy novella, amit olvastam, a Hajnali szél - ma is megtalálható az Egyérintő című nagyszerű válogatott kötetben - az is erről szólt. Ahogy ma mondják, vagy talán inkább tegnap, egy vicc áll ki itt hajnalban a kapu elé és elgondolkozik azon, hogy ő a ház rendjének az őre, az ő dolga a lépcsőházban vagy a padlástérben meghúzódó csavargó gyerekeket kikergetni. Aztán egyszerre csak előtte áll egy fiú s azt befogadja. Idézzük csak: „Nem, ezt a fiút nem tudtam elküldeni. A kapu előtt kuporgott, szakadt kabátban, cipőben. Akárcsak egy rongycsomó. Az arca piros, mintha lángolna. És ahogy a sovány, vézna karja kinyúlt a kabátból... Vigyorgott. De mintha sírna. Én meg csak néztem. Eszembe sem jutott, hogy elkergessen. Mondjon a házmester, amit akar. És a lakók is. Hiszen, ha elmegy innen... Akkor lop, gyilkol, vagy pedig... Ki felel érte? Ezt mondják meg nekem. Hanem azért nem vágtam barátságos képet. Még rá is mordultam: - Szedd össze magad! Fönt kapsz egy kis meleg ételt. A házmesternek pedig azt mondtam: - Az a suhanó velem dolgozik. Kell valaki, aki segítsen.” Részvét, persze, hogy a részvét dolgozik itt, de mellette van világosan az ítélet is a ház rendje, a világ rendje felett. De térjünk vissza a pléhlavórhoz. Mert ugyan igaz, zárba illő kulcsokkal nyitunk be Mándy műhelyébe, mikor azt mondjuk, részvét, meg a mindennapi, a berögződött embertelenség felfedése, de a műhely legbelső szögletében mégiscsak ez a pléhlavór rejtőzik. Jelképes pléhlavór persze, mely magán viseli, kifejezi tulajdonosa sorsát. Mándy