Kortárs, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Kulin Ferenc: Petőfi és Dózsa

KULIN FERENC Petőfi és Dózsa 1847 márciusában, amikor Petőfi az „izzó vastrónon megégetett” Dózsa szellemét idézve követelt emberjogokat a népnek, nem a feledés homályából kellett életre keltenie a nép­vezér alakját. Dózsa emlékét a reformkori liberalizmus történelemszemlélete támasztotta fel, s a haladó nemesi politikusok — Wesselényi, Kölcsey, Széchenyi és Kossuth - éppúgy összekapcsolták a parasztháború tanulságát a polgári átalakulást sürgető reformtörek­véseikkel, mint a liberális történettudomány legnagyobb hazai alakja, az ,,1514-iki pórlá­zadás okainak és következményeinek” külön tanulmányt is szentelő Horváth Mihály. Az a kép, amelyet - Werbőczi szellemében - a XVI. századi történetírók hagytak az utókorra 1514-ről, s amelyet a XIX. század első negyedének konzervatív-reakciós törté­nészei növekvő aggodalommal igyekeztek fellebbezhetetlenül érvényesnek minősíteni, hiteltelenné kezdett válni. A liberalizmus revízió alá vette a konzervatív történetírás kényes fejezetét, s ez a revízió - alig tíz év elteltével — a történelmi tudat forradalmi je­lentőségű változását eredményezte. A mohácsi katasztrófa évszáma helyett 1514, az ország polgári fejlődését csírájában elfojtó feudális reakció megszilárdulásának esztendeje került a történelmi érdeklődés középpontjába, s - mint Mohács igazi oka — ez az évszám nemcsak a haladás, de az életbenmaradás problémájának szimbólumává is emelkedett. Az 1846 télutóján kirobbanó, s oly tragikus véget érő galíciai parasztfelkelés a refor­mok elodázásának nálunk is várható következményeire figyelmeztetett. A pórlázadás ijesztő közelsége új aktualitást adott 1514-nek, s ebben az új történelmi helyzetben foko­zott érdeklődés fordult Dózsa alakja felé. Szinte egyszerre születtek meg a magyar pa­rasztháború szépírói ábrázolásának nagyszabású tervei. A liberális Pulszky Ferenc s a honorációi Sárosi Gyula - egymástól függetlenül - drámát készültek írni a parasztvezér­ről, Arany János - az 1847 februárjában Petőfihez írott levelének tanúsága szerint - epikus mű hősévé akarta formálni Dózsát, Eötvös József pedig hozzákezdett hatalmas regénye, a Magyarország 1514-ben írásához. Pulszky, Sárosi és Arany terve megvalósulat­lan maradt, de a Toldi szerzője levelének minden bizonnyal döntő szerepe volt abban, hogy az Ellenzéki Kör márciusi gyűlésén Petőfi Dózsa tűzként pusztító szellemét idézte az őt lelkesen éljenző hallgatóságnak. S természetesen abban is, hogy nem sokkal A nép nevében viharos hatást keltő elszavalása után - Aranynak küldött válaszlevelében - a magyar történelem egyik legdicsőbb alakjának nevezte Dózsát. Nemcsák megidézte tehát a forradalmár költő a nagy népvezér szellemét, de lélekben­i indulatban azonosult is vele. Nem csoda, ha mások is azonosították. 1848 márciusában a Pozsonyban országgyűlésező Rendek fülében már egyformán csengett kettőjük neve. Amikor hírül vették, hogy a költő sok ezer paraszt élén Rákosról feléjük készülődik - ami­ben kételkedni az időközben kezükbe jutott Dicsőséges nagyurak című vers lázító sorait olvasva nem is volt okuk­­, félelmükben jóváhagyták a jobbágyfelszabadításról szóló törvényt. Így történt, hogy az „izzó vastrónon megégetett Dózsa szelleme” Petőfin ke­resztül szólt bele a magyar történelembe. Megmásíthatatlan tény ez immár, s a másik tény - hogy tudniillik a népfelkelés híre álhír volt - mit sem változtat ezen. Nekünk azért ezt a másik tényt is tudnunk kell. Tudnunk kell, hogy Petőfi ekkor

Next