Kortárs, 1972. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1972 / 10. szám - KÖZÖS DOLGAINK - Szakolczay Lajos: Hídverő publicisztika - Herceg János: Évek és könyvek

valóságanyag megformálásával-e, avagy az író kétfelé figyeléséből következően. Egy tény: az újságműfaj gyakran nem ad elég teret a problémák teljes kibontására, nemegyszer csak az olvasók tájékoztatása, egy bizonyos olvasói igény kielégítése a cél. Ezért lesz a könyvkritikáknak szánt írásokból legtöbbször nagyon szépen megfogalmazott, általános igényeket kiszolgáló miniatűr esszé, amelynek értékét majdnem mindig az író kritikus beleérzőképessége adja. Aki, ha egy-egy kifogását óvatosan meg is fogalmazza, távol marad a minősítés kimondásától, vagy ha ellenérzését jelzi is némely művel kapcsolatban, nem tudni, hogy ez mit jelent az általa alkotott értékrendben. Hogy csak az egymástól távoli pontokat említsem: három megközelítően találó arcképvázlat elolvasása után sem tudja meg az olvasó, hogy a három költő - Ács Károly, Brasnyó István és Ladik Katalin - közül Herceg kire esküszik, kinek a verseskönyvét tartja esztétikai hozadéknak, és kiét veti el. Debreceni József közírói elhallgatásának okán vallja, s maga egész kötetében bizo­nyítja: „a publicisztika legerősebb fegyvere a szenvedély”. Talán ebből következik, hogy nem egy kijelentése átgondolatlanságával lep meg. Egy készülő könyvről elmél­kedve írja: „Több mint tíz évre volt szükség, hogy a vajdasági magyar irodalomnak a lángja kigyulladjon, s ha pislákolva is, de égve égjen, és ötven esztendő után, ha szabad megkockáztatni az állítást, tisztább fénykörbe vonja az ember világát, mint bárhol az utódállamok magyar irodalmaiban. És messzebbre mutat, mint bárhol másutt”. Alig van helyünk itt bővebben rámutatni arra, hogy e különleges rangsort felállító koncep­ció a környező szocialista nemzetiségi irodalmak értékeit, szerepét és lehetőségeit som­más egyoldalúsággal ítéli meg, s hogy a vele való vita nem is a mi feladatunk. Herceg, Bori Imre egyik tanulmánykötetét elemezve, jól látja, hogy a jugoszláviai magyar esszéirodalom rangja az egész magyar nyelvterületen emelkedik. S amíg csak ezt állapítja meg, okfejtésében nincsen semmi kivetnivaló. De amikor ezt a figyelemkeltést önkényesen összeveti a két háború közötti korunk „kritikai szempontjainak budapesti megszívlelésével”, azonnal felkapjuk a fejünket. Ugyanis Gaál Gábor kolozsvári folyóirata mindenkor a valóságirodalmat helyezte előtérbe - ennek a nevében ágált, vitatkozott, sokszor türelmetlen hevességgel, de mindig egy jobb jövő reményében -, míg a jugoszlá­viai magyar esszének majdnem kizárólagos területe az avantgarde. Tehát, amíg a kolozsvári világnézeti szemle „betörése” Budapestre, mondhatni szükségszerű volt, addig a jugoszlá­viai magyar esszéirodalom ilyen intenzitású honfoglalásának sürgetése erősen vitatható. Félreértéseket elkerülendő, nem a jugoszláviai magyar esszé értékeit vonom kétségbe, sokkal inkább azt az álláspontot, amely — ha rejtve is — Herceg írásaiból kiviláglik: az avantgarde-centrikus jugoszláviai magyar irodalom egyfajta magasabbrendűségét a többi magyar nyelvű irodalommal szemben. Herceg János értékes, de némely pontján megkérdőjelezhető könyvéből inkább a vitás pontokat emeltem ki. Jövőbeni egyik legfontosabb feladatunknak éppen ezeknek a kérdé­seknek a megtárgyalását tartom. (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1971.) 1657

Next