Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - VSEMIRNA SVOBODA VSESVITNÂ VOLÂ - Skrobinec, Jurij: »Kinek eleddig nincsen méltó mása«
valóság ridegen is szép költészete. Az ukrán nyelv és irodalom tanáraként indultam, ukrán költészeten nevelkedtem. A magyar és az ukrán nép sorsában oly sok közös vonást „találtam”, hogy a mese szervesen illeszkedett a valóságba. Sevcsenko volt az, akinek múzsája rokonított meg Petőfivel, őszinte, a forradalomig vivő lírájával, a prófétakeresés izgalmával, a megtörhetetlen hűségesség eszméjével, így igaz: izgalommal fordítottam Az apostolt. A nap legszebb óráiban — hajnaltájt, a hivatalba menés előtt. Hogy ne zavarjam gyermekeimet, a közeli parkban telepedtem le, s a hajnalhasadás tüzében követtem Szilveszter sorsát. A talált gyerektől a vérpadig... Azután - amíg csak el nem készült az átültetés - a zsebemben, a szívem fölött hordtam Az apostolt, hogy bármikor belelapozhassak. S szinte a költővel együtt átkoztam az égi trónuson ülő zsarnokot, vele töprengtem a hálátlanok hálátlanságán, a szőlőszem, a nagy gyümölcs, a föld éretlenségén. És a jövőbe vetett hittel mondtam utána: Vénült, kihalt a szolganemzedék, Uj nemzedék jött, mely apáit Arcpirulással említé s azoknál jobb akart lenni és az is lett. Mert csak akarni kell!... János vitéz-fordításomhoz pedig — többek között — egy szigligeti emlék fűződik. A magyar tenger partján, a Balatonnál, a szigligeti alkotóházban fogtam hozzá 1970-ben a költemény átültetéséhez. Délelőtt fordítottam, délután pedig a vízben kerestem erőt a másnapi „harchoz”. Egy budapesti gimnazista, aki az alkotóházi „strand” ruhatárosacsónakosaként töltötte Szigligeten a vakációját, kíváncsian érdeklődött: ki vagyok, s honnan jöttem ? Amikor megtudta, hogy K. János vitézt fordítom ukránra, minden délután kérdezte: - Hol tart most a fordítással ? - Ó, még csak a kezdetén... Épp most indult el Jancsi, hogy összeszedje a szétszaladt nyájat. Más alkalommal így informáltam a szurkolómat: - Most van Jancsi a zsiványok között. S mily lelkesen osztotta örömömet, amikor már azt mondhattam neki: Jancsi fölgyújtotta a zsiványtanyát és kereket oldott. Nemsokára fölcsap huszárnak, hogy a törököktől védelmezze a franciákat... Otthon meg a kislányom, Leszja volt a sürgetőm, aki fordításomban olvasta el a János vitéz első fejezeteit. „És mi történt Jancsival később? Mikor olvashatom tovább?” - kérdezgette sűrűn. „Lám - gondoltam magamban -, nem avult el János vitéz!" S hogy is avulhatna el ez a tündérmese, ez a költői történet, a zsenge törekvés meg nem szűnő születésvágya, a beteljesedés ily tiszta áhítata! Ennek az áhitatnak vagyok hálás, hogy beteljesült egyik hő vágyam - anyanyelvemre fordíthattam s megismertethettem a 48 milliós lakosságú Ukrajna sok-sok olvasójával a János vitéz való és legendás históriáját. * A magyar költőóriás életműve nemcsak fordítóként foglalkoztat - évek óta kutatom, gyűjtöm az adatokat Petőfi ukrajnai fogadtatásáról. Sokáig úgy tudtuk (ezt tanúsítják lexikonjaink is), hogy elsőnek neves klasszikus forradalmár-költőnk, Pavlo Hrabovszkij fordította ukránra Petőfi verseit: a századfordulón — szibériai száműzetésében - több mint harminc Petőfi-verset ültetett át és egy ukrán Petőfi-kötet kiadásának a gondolatával foglalkozott. Sajnos, terve nem teljesült. „De lehetséges-e, hogy Hrabovszkij lett volna az egyetlen Petőfi-rajongó a régi Ukrajnában?” - kérdeztem magamat. Majd mikor a lvovi könyvtárban rábukkantam Vaszil Scsurát, neves irodalomtörténészünk, költőnk és műfordítónk Petőfi-fordításaira, örömmel adtam hírt róla, hogy övé az elsőség pálmája az ukrán Petőfi-fordítások történetében. 10 Kottára