Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - VILÁGSZABADSÁG - Szilágyi Domokos: Petőfi

Ma a világ százhuszonhárom esztendővel öregebb, magam tíz évvel vagyok idősebb a harcban eltűnt Petőfinél. Mindkét időtávlat fontos. Világunk összetettebb, mint az övé volt. Dilemmáink nyugtalanítón polivalensek. A harmadik-negyedik roham el­söpörte a gondolkodást is két pólus közé feszítő osztályokat, az ember fölszabadult, de gondjai is szétáradtak. Két világ, három világ - így beszélünk. Ütésre emelt ököl és barátkozó jobb kéz, mert nem lehet másként: az ember legalább a rombolás lehető­ségében „hasonló az isten képéhez”, hogy Petőfit idézzük, az ökölben a végső látomás romboló erői lapulnak. Ez akár korunk szimbóluma is lehetne. Gondolkodásunkban több a „ha”, a „talán”, a „lehetséges”, az „ez is, az is”. Ilyen világban művészetünk sem érheti be fény és árnyék egyszerű kontrasztjával, éles színhatárokkal, diatóniá­­val; a szín- és hangrendhatárok föloldódtak, majd elmosódtak, s ahogy anyagismere­tünk bonyolultabb, bonyolultabb a művészetünk is. Lehetséges, sőt biztos, hogy elér­kezik egy új szintézis korszaka, és mind tudásunk, mind művészetünk új pólusok köré kristályosul. Az már nem lesz azonos a régivel, de hasonló lesz, új, gazdagabb, egyszerűség, rend, fény, éles körvonalak, tiszta fogalmak. Gondolom, ezt, a modern magyar irodalom ifjúkorának nagy összegezőjét és a jövő lehetőségeinek ősét kell látnunk Petőfiben, a magunk és utódaink ifjúságát. Pozsony, 1972. szeptember. SZILÁGYI DOMOKOS Petőfi Azt hiszem, az első modern magyar szabad vers Az apostol. Költői vallomás, de nem a költészet művészetéről - ars poetica -, hanem az életéről. A forradalmár életének művészetéről, ami nem egyéb, mint: következetesség, szóban és cselekedetben, élet­ben és halálban. Vallomás a forradalmárról; egyenes beszéd: egyszerűségében még Petőfi közmondásos egyszerűségéhez mérten is forradalmi. De más tanulsággal is szolgál. A kor, a XIX. század, a nemzeti öntudatosodásnak második nagy fordulója az újkori történelemben. (Az első a reformáció.) Úgy is mondhatnék: a nemzetiségek nemzetté válásának kora, a Napóleon-féle családi bérletű Európa csődje után. Az eszme első dolga mindig: eszményt keresni. A nemzeti romantika eszmény­képe a múlt. (Általában a romantikának hatalmas ereje az eszményteremtésben, gyöngesége a valóság­érzék elsorvadásában rejlik.) Nos, volt egy Széchenyi, aki az eszményt bátran áthelyezte a múltból a jövőbe; volt egy Kossuth­, aki vakmerőn jelenné akarta igézni; és volt egy Petőfi, akinek eszménye tökéletes koordináta­­rendszerben mozgott, időben s térben elválaszthatatlanul­­: gondoljuk csak meg, milyen hallatlan hősiesség volt kitűzni a Világszabadság zászlaját, a nemzeti roman­tika fénykorában! 49­4 i Kortárs

Next