Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 7. szám - ÍRÓK-KÖNYVEK - Bárdos Pál: Zelk Zoltán: Féktávolságon belül
lésekor alapként figyelembeveendő tételre emlékeztet: „műve oly gazdag, oly bonyolult, ellentmondásaiban is olyan büszke és teljes egész, hogy nemcsak elbírja, hanem követelheti a kritikát.” Mivel az elemzések középpontjában mindig az alkotók életműve áll, a tudatos távolságteremtés sokszor eredményez sajátos közeledést is, így festi meg Ortutay pl. Veres Péter alakját, s hasonló az alapállása az etnográfia kortárs nagyjainak megítélésében is. (Friedrich von der Leyen: Vázlat Claude Lévi-Straussról, Wolfgang Steinitz.) Ortutay tudósi és közéleti pályájának, az esztétikum és politikum elválaszthatatlanságának méltó reprezentása ez a kötet. A Művelődéspolitika cím alatt összegyűjtött tanulmánycsoport (Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában, Emlékezés az államosításra, A szocialista művelődéseszmény kialakításának kérdéseiről) ismételt összefoglalásként Ortutay kereső nyugtalanságának és elkötelezettségének négy évtizedes útját mutatja, s a válogatott tanulmányok ars poeticáját fogalmazza meg: „a szocialista valóságért beszéltünk eszményeinkről.” S noha a szerző az előszóban arra utal, talán inkább a „maga mentségét” kellett volna megfogalmaznia, bírón várjuk tőle etnográfusi és irodalomtörténészi munkásságának további gazdagodását s szép forgatókönyvterve, A Duna népei megvalósítását is. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.) MIKÓ KRISZTINA Zelk Zoltán: Féktávolságon belül Hát mindenki megöregszik? Még Zelk Zoltán is? Aki ezt írta: „mindig büszke vagyok, amikor komoly s nehéz dolgokról ejtve szót, gyermeknek néznek”? És ezt is Ő írta? „...ahány lépést még teszünk a földön, már mindegyiket csak féktávolságon belül.” Hatvanhat éves. Ennyi ma az átlagéletkor Magyarországon. Öreg? Hát a gyerekek is öregszenek. Az avantgarde költők is? Vagy csak tréfál velünk? Öreget játszik? Lehet. Mindenesetre nem a „nagy öreg” című szokványszerepet. Se a másikat, az agresszív trotlit, aki a fiatalság iánt érzett gyűlöletéről ismerhető fel. Tagadhatatlan, hogy vannak sztereotípiái, ami nem sokat jelent. Előbb-utóbb mindenkinek lesznek. Az öregség nem változat a személyiség lényegén. Aki okos volt, annak bölcsességek a sztrereotípiái, aki nem buta volt, annak ostobaságok. Nekikölesek. Tehát lehet, hogy tényleg meghregedett, de azért Z. Z. maradt. Akkor pedig ez az öregség-dolog nem is olyan lágyon fontos. Nekünk. Neki viszont lágyon fontos lehet. Tehát ír róla. Alkamazkodik hozzá. Témára lel benne. Önifejezési formára. Ezért morog, zsörtölődik, panaszkodik. Ahogy az öregek szoktak. S így amit a múló évek vámján veszít, visszanyeri a művek révén. Költői csalafintaság így fogni ki a múló időn. Nem sok kell hozzá. Csak egy Zelk Zoltán méretű költő... Zsörtölődéseit két éven át tette közzé az Élet és Irodalomban. Most kötetben gyűltek össze, igazolva a régi szabályt, az irodalomban a végeredmény több lehet, mint a tagok összege. A részletekből hihetőnek tűnt, amit többször hangoztatott: nem közügyekről, hanem önmagáról ír. Az egész felől nézve ez legalábbis kétséges. Inkább közüggyé növeszti magát. Vagy a nagy, közös gondot önnön emberméretére kicsinyíti. Vagyis alakít, formál, játszik, ironizál. Az alkalmi, rögtönzésnek tűnő napi tárca a könyvben kiteljesedik, a gyengébbekfényt kapnak a jobbaktól, a részek hatnak egymásra, létrehozzák az Egészet. Teljes önportré kerekedik Z. Z.ről, aki lármás nagyvárosi lakásából gyermekkora vidékjére, rissz-rossz preszszókból talán sosemvolt irodalmi kávéházakba, fanyar közérzetéből ifjúsága nagy íróinak társaságába menekül. A köznapi 1169