Kortárs, 1974. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1974 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A bűnbak (elbeszélés)

Zajt hallott, kiment. És itt ezen a ponton kezdődött az ingovány. Ha ugyanis azt mondja, hogy két férfit látott és egy nőt, akik a villamosra várakozva beszélget­tek, akkor az égvilágon semmi sem indokolja, hogy a rendőrséget feltárcsázta. Abból, hogy az idősebb férfi, meg a hozzátartozó nő a ruháját porolta, többre nem igen sza­bad következtetni, minthogy elestek, úgy porozták össze magukat. Beszámolhat a gyalogjárón lezajlott verekedésről, úgy ahogy megtörtént. Ez azonban nagyon kockázatos. A verekedést azon nyomban kellett volna jelentenie. Mivel nem jelen­tette, felelősség terheli. Bűnsegédi bűnrészesség, dr. Lázár pontosan meg tudná mondani. Harmadik változat is kínálkozik. A zaj álmából riasztotta föl, először csak fülelt, hogy amit hallott, valódi zaj-e vagy valami álom visszhangja. De aztán hallotta, amint egy vagy két ember - honnan tudhatná hány - lóhalálban menekül. Ezeket nem látta, csak két férfit és egy nőt, akik miközben a villamosra vártak, szemlátomást nyugtalanul pislantgattak a kapu irányába. Mire ő gyanút fogott, kihajolt a korláton és két mozdulatlan lábat pillantott meg. Ez sem egészen veszélytelen vallomás­­, dörzsölgette tűnődve az állát. Mert ha az a szemét alak csakugyan kimúlt, a boncoló orvos pontosan meg tudja állapítani, hány órakor következett be a halál. Vagyis ez a változat ugyancsak kellemetlen következ­ményekkel fenyegeti. Nincs más hátra, mint úgy módosítani a vallomást, hogy az idő tényezője­ - a késés, mulasztás - ne sodorja veszedelembe. Mondjuk ilyenformán:­­ a zaj fölriasztotta, még beletelt valamennyi idő, amíg rászánta magát és kicsoszogott a balkonra. A papucsok állapota indokolja a csoszo­­gás kifejezés használatát, sőt lélektanilag is hasznos. Egy álomittasan csoszogó, már nem fiatal úrtól nem követelhetnek az átlagosat fölülmúló éberséget. Nem tűnt föl azonnal neki, hogy a villamosra várakozók minduntalan a kapu felé sandítanak. Üzekedő kutyákat figyelhettek, falatozó macskát, okádó részeget. Ő tehát visszafe­küdt az ágyba, csakhamar azonban fölébredt, akkor támadt benne a gyanú, hogy az a három ember valami rendellenes tünetet vehetett észre a kapu alatt. Hogy utána­járjon a dolognak, kihajolt a balkonon és észrevett két mozdulatlan lábat. Ez most történt, ellenőrizte az óráján,­­ háromnegyed háromkor. Haladéktalanul föltár­­csázta a rendőrséget. És tessék, gyanúja igazolódott:­­ ott a holttest a kapu előtt, a bizonyíték, hogy gyilkosságot követtek el. - Kit gyanúsít ? Másokat nem látott a helyszínen, csak azt a három embert, akikről már beszélt. - Miért nem ment le megnézni, hogy az az ember, akinek a lábát látta, nem él-e még? Mert akkor a mentőket kellett volna hívnia. - Beteg, öreg ember vagyok, egy ilyen gyilkosság látványa az életembe kerülhet. Azt hittem, elég, ha a rendőrségre bízom az ügyet. Nem vagyok különösebben bátor. - Azaz gyáva. - Gyáva vagyok. Már-már tárcsázott, de megint visszarántotta a kezét a készüléktől, mintha forró vasat érintene. A tények szövevénye, mint egy háló. Ismét a Circus Maximus gladiá­torai jártak az agyában, a különös párharc a szigonyos és a hálós ember között. Egyelőre a szigonyos nem volt jelen, a hálót azonban magán érezte s vele azt, hogy megfosztották a szabad mozgástól. Amit eddig kisütött, semmit sem ér. Az ügyben a szomszédját föltétlenül kikér­dezik. Már pedig a döntő mozzanat az, hogy 1 .ázár mikor ment ki a balkonra és mennyit látott a történtekből. Úgy vergődött az indulatai és a lehetőségei között, mint a csapdába esett állat. Szeretett volna leszámolni ezzel a féreggel, a Hajnalka szeretőjével és most az a helyzet, hogy a vallomását gyűlölt ellensége valószínű val­lomásához kell igazítania. Bizonyos értelemben a kezében van.

Next