Kortárs, 1975. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1975 / 8. szám - KRITIKA-VERS - Tandori Dezső: Zelk Zoltán: Ahogy a kötéltáncosok
KRITIKA Zelk Zoltán: Ahogy a kötéltáncosok ......csak azért, mert minden csalagod feljütt, csak azért, és semmi másért c íme, egy könyv, amelyről nekem nem szabadna írnom: Zelk Zoltán új verseskötete. Ahogy a kötéltáncosok, ez a címe, a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg, most, 1975-ben.Nem is lesz ez kritika; azonnal vállalom a kötelező szabálytalanságot. Ebben a szorongatóan szép és nagyszerű verseskötetben, ahol egy író minden csillaga feljött - a cím s ez: idézet egy Salinger-személy magánlevelezéséből -, ebben a kötéltáncos-produkcióban, mely mindössze a halál félelme, az élet öröme és hatvannyolc éve, a betegség szorítása, előregyártott és utóbb alakuló elemek szakadékai fölött celebráltatik, ebben az oly „megmagyarázhatatlanul és elevenen ébren tartó könyvben” tudniillik szó van az így máris elmaradó kritika ekképp már sem létező írójáról. „Tarts fenn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod feljött, csak azért, és semmi másért.” És a magánlevelezésből még azt is idézni kellene, hogy a levélíró olyasmit mond, amire a feje ösztönösen végig igent bólogat. Akinek a leveléből ezt idézzük, azt is kéri még a címzettől, hadd fejezhetné be itt a dolgot. Majd valahol itt kezdem inkább. Seymour, a levélíró olyasképp folytatja mégis, hogy nem szabad „irodalmi jótanácsokat” adni az írónak, mert akkor az történik, mint mikor XY és Z ráveszi Flaubert-t a Madame Bovaryra; kitűnő ízléssel rákényszerítik az írót arra, hogy „mesterművet” írjon, és megfosztják attól az esélytől, hogy valaha is kiírja magából „mindazt, ami a szívét nyomja”. Arra kéri a testvérét Seymour ebben a levélben, hogy csak azt kövesse, amit a szíve diktál, és tegyen föl mindent egy lapra. Zelk Zoltánt nem kell ilyesmire kérni. Különben is, az öccse vagyok, jócskán nem a bátyja, és ő úgy írja a mesterműveket, hogy mindenfélét elmond, amit a szíve diktál, és mindent egy lapra tesz fel. Legújabban megjelent verse, a Sivatag valami végtelenül szerény hangon ismeri el „az egészséges ember igazát”, hogy „oly rövid az élet”, mégis megjegyzi: tudjuk-e, „mily bejárhatatlan /hosszú a délután: / nem csak egy óra, egy perc, / egy másodperc tört része / már sivataggá tágulhat körénk.” És mindent egy lapra tesz fel a kaland, melynek a Kötéltáncos-kötetben is megvan a párja, a Krúdy Gyula egy mondatára; ebben a Hunyady Sándort szólító Kaland-versben arról ír Zelk, hogy nagy elődje mennyire kalandként várta a halált, de megkérdi tőle: „Mégis ... nem az volt a kaland, a föl- / cserélhetetlen ? ... Kolozsvár és a Körút ... / s a kártyaasztal zöld hínárosa, / s a sírodtól karnyújtásnyira csak / a Kerepesi úti ügető...” ? És neki, Zelknek e Nagyok emléke-elevenítése is nagybetűs kaland már, ahogy a kötet egyik versében bevallja: egyszer kimegy majd a lóversenypályára, és ott a fülébe súgja Krúdy úr: „Az ötös lovat játssza...” És a „gyűrött tursújságból” (mivé válnak Zelk kezén a szavak! holott csak megtaláltatnak !) Hunyady Sándor is felemeli arcát, és azt mondja: „Persze hogy azt, csak az ötöst...” És a végén, amikor a konflis elvisz a két varázslót, azt a kocsit is „az az ÖTÖS...röpíti az égen”, s a költő áll csak, mi mást tegyen, számolja tenger pénzét, a nyereményt. Akinek ilyen hatalmas létezők osztogatnak tanácsokat, titkos tippeket, mit mondhat annak