Kortárs, 1976. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1976 / 11. szám - Illyés Gyula: Fejezet Beatricéről - Egy életrajzból (emlékezés)
Kaptam egy irattáska bankjegyet, persze csak a szemre hatott rengetegnek: infláció volt, a „fehér” pénzes. S hozzá egy lista lakáscímet. Az volt a feladat, hogy tanuljak meg betéve öt-hat nevet és címet, a listát pedig lakásomon kívül rejtsem el, illetve a letudott részt tépjem le, és semmisítsem meg. A nevek után nem volt összeg, hanem csak római számok: I, II, III, IV, V. Nekem kellett ott a helyszínen eldöntenem, hogy hol mennyit hagyjak a rászorultság értékrendje szerint. Vagyis mintegy 10, 20, 30, 40, 50 kiló liszt (vagy krumpli?) árát. De gyorsan persze és föltűnés nélkül. Ennek nem volt nehéz megfelelnem. Fordultam meg már proletárlakásban anynyiban, hogy tüstént a konyhába belépve - a házfolyosókról a lakások belépője az üveges ajtajú konyha volt - a nélkülözés fokát egy-két szem megjártatással is megállapíthattam. Egy-két szippantással is a levegőbe, mert hisz abban fél nap múlva még ott lebegett, mit főztek, ha ugyan főztek egyáltalán. Ám kérdezősködni sokat mégsem lehetett, hátha mégsem fogad bizalom. S ott előttük olvasni ki az épp nekik ítélt pénzt ? Úgy oldottam meg, hogy különböző zsebeimbe más-más összeget helyeztem el, s vagy az egyik csomót adtam oda, vagy a másikat. Esetleg többet is. Nekem való, tizennyolc éves lélekhez illő föladat volt. Rejtelmes, fontoskodóan ügyes keresztkérdésekkel derítettem föl a helyzetet, majd a könnyek és panaszok csúcspontján az utasítás szerint gyorsan fölálltam, az asztalra tettem a pénzt, illetve a titokzatos tartalmú csomagot vagy csomagocskákat, s már mentem is, nem állhatván meg mégsem, hogy ne mondjak, legalább az ajtóban egy-két ünnepies mondatot, affélét, hogy a munkásosztály nem feledkezik meg a harc közben bajbajutott fiairól, és a proletárság nemzetközi szolidaritása, az ügy föl fog támadni. Már az első néhány látogatás után tapasztalhattam, lehet a föladatnak kockázatos része. Voltak, akik többet akartak, s ezt - nyomomba sietve a folyosón - még a lépcsőházban is utánam kiáltották. Egy alkalommal rossz helyre kerültem, s ügyetlen kérdéseim után valósággal menekülnöm kellett, hármasával szedve a lépcsőt, igazánból nem is a biztonságomat féltve és mentve, hanem a rám bízott pénzt. * E látogatások során - melyeket ugyancsak az utasítás szerint mindig sötétedés után végeztem - ismertem meg egy Botticelli módra angyalian szép, nyílt tekintetű és ugyanakkor a vonásaiban az ártatlanság érinthetetlenségébe zárt süldő lánykát. Az a fajta jelenség volt, akit az első tekintetre feleségül kérne az ember, a páros nemi kielégülést még csak áhító. Miért tud vajon kéj lenni a kockázat, illetve a veszély? Nemcsak a szerencsejátékban. Testünk milyen porcikája éhezik vajon még bal árán is a szerencse olyan kihívására, hogy az végzetes balszerencsére is fordulhat? Mit akar vajon főleg az ifjú test, de még jobban a lélek, a végzet szinte hetyke sértegetésével ? A legemlékezetesebb keresztatyai kobakosokat (az arculcsapás helyett nálunk dívó, jobbadára a tarkóra osztott csapásokat) azért kaptam, mert - noha egyáltalán nem voltam pajkos természet - ismételten bemásztam a bikák elkerített állásába, és hogy a nádfalból nyilat húzhassak, villámgyorsan elfutottam a félelmes képű, híres tenyészbikák előtt, akik almon hevertek ugyan, de orrkarikájukból ki volt akasztva a lánc. A nyílvessző vonzott oly mértékben ? Még az is föltehető, hogy egyáltalán nem. Fölvillantja emlékezetem - nyilván a nyíl gondolattársítása folytán - a kockázatnak, a sors ilyen megkísértésének még egy példáját az ezerből. A búcsúfia gyönyörű zsebtükröt (melyre úgy áhítoztam, mert nemcsak a napsugarat lehetett vele szinte tündérleányként táncoltatnom, hanem a hátsó falán az a türelemjáték volt, hogy egy