Kortárs, 1976. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1976 / 12. szám - FÓRUM - Zirkuli Péter: Zelk Zoltán újabb versei
ZIRKULI PÉTER Zelk Zoltán újabb versei Zelk Zoltán december 16-án tölti be 70. életévét. Születésnapja alkalmából legújabb verseskönyvének kritikájával köszöntjük őszinte tisztelettel és szeretettel. „Régimódi versek szép alkímiájáról” beszélt egyik korábbi kötetében. A sor még így kiragadottan is érzékelteti azt a kihívó „régimódiságot”, ami verseit szinte történetként olvasható, sőt, felolvasható és meghallgatható könyvvé fűzi össze, valóban olvasmányélménnyé és ugyanakkor hallomásélménnyé teszi. A „szép alkímia” pedig önjellemzésül úgy kínálkozik, hogy egyben a további jellemzés meg elemzés lehetőségét is elhárítaná, fölelevenítve a született költő legendáját és a hiába nyitott ajtajú, mert kifürkészhetetlen költői műhely mágusi jellegét. „Ha porrá zúzod, akkor se tudod / mit rejtett a kavics, / kinek a háza volt / a szikla” - fogalmazza meg ezt a legújabb kötet, a Meszelt égbolt egyik verse. S a leltározó kőtörő valóban legföljebb olyasmit mondhatna, hogy Zelk Zoltán lírájában egyetlen olyan elemi részecskére sem akadt, mely kizárólag reá volna jellemző. Ahogyan a Zelktől olyannyira és méltán kedvelt Tersánszky „semmi irodalmat sem tett a stílusába”, látszólag Zelk sem rakosgat semmi egyedit a magáéba. Jambusait a századvég óta hallani így a magyar költészetben, egy-egy rímhelyzetben hátravetett szava, a szófűzés módja néhol Illyésre emlékeztet (például az Ahogy ő kiáltja című versében: „olyan sekszpíri dühvel azt a szót, / a csóvahajítót”), rövidebb verseinek tömör képei József Attilát, a már korai verseiben érzékelt „elégikus lendület” Kosztolányit, a párbeszédek meg néha Vas Istvánt, pár bukolikus lejtésű sora az első kötetéből épp ezt a vonását kiemelő, az Ujmódi pásztorok „népies-archaizáló” énekét akkoriban publikáló Radnótit idézhetik az olvasó emlékezetébe, s a könnyed képzettársítást maga a költő segíti a mesterek és társak előtt tisztelgő verseivel, versprózáival, a Mint régimódi mesternyomozóval például. Miközben leír olyan szavakat, sorokat, amilyeneket egyetlen érdes modern, az „érdes új stílus” egyetlen művelője avagy követője sem írna le talán, hacsak nem ironikusan, távolságot tartva. Pávafarkú használja többször is a jelzőt. Kikeletről beszél, sajátos igealakokkal él (kicsorg stb.), s a rétet a margarettal rímelteti, és így tovább, mímelt naivitással váltva ki a déjá vu érzését, azt, hogy mindez már volt, különkülön mindez bizonyára ismerős. Csak épp az összhatás páratlan, csak épp az egész ad valami hasonlíthatatlanul sajátosat, megfosztva az „alkimistát” az utánozhatástól és megajándékozva őt olvasókkal, akik az ismerős dallam és szóhasználat íve alatt már egyszersmind a fölidézés és emlékezés jegyébe is értek, a stílustól is kapják a „tájjá vált vers” tárgyi elemeinek atmoszféráját, az égre is földet festő lírikus verselő vidékét, melyről „nem kell verset írni, / elég ha szólítani, hívni / a múlhatatlan nevű falvakat / s már jönnek is, már versbe állnak”. Véletlen csupán, ha olvasója, esetleg majd emberöltőnyivel későbbi esztendőkből, maga is képzelete albumában őrizheti ugyanezeket a szinte maguktól versbe álló neveket, vagy „mesélt élményként” a Kezitcsókolomolyácskadeszépma színterét, a szatmári Gyöngy - tyúk utcát, a Se óra, se tűzvész tűzoltótornyát éppúgy, mint a Józsefvárost. A véletlen