Kortárs, 1978. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - FÓRUM - Szabolcsi Miklós: Halandzsa - Nyelv és valóság Karinthy Frigyes művében

kudarcot valljunk. A fecsegés, amellyel akárki élhet, nem oldoz fel az igazi megértés feladata alól, hanem indifferens érthetőséget hoz létre, amely elől nincs többé elzárva semmi.” (Sein und Zeit, 169.) Ismeretes, hogy a nyelv relativizálása, a nyelv bizonytalanságának élménye, mint arra újabban a kutatás rámutatott, az Osztrák-Magyar Monarchiának, főleg német nyelvű, osztrák és cseh-német területen még gyakoribb s még tragikusabb. Hoffmansthal 1902-ben kelt Ghandos-levelétől szinte máig, Thomas Bernhard új regényéig tart a sor. És ilyen szempontból, mint arra Szaló János fiatal kutató legutóbb már utalt, Karinthy Karl Kraushoz áll legközelebb, különösen „frázis” elleni gyűlölete rokonítja — ámbár ennek prófétikus lendülete, komorsága, társadalomostorozó szigora hiányzik belőle, Karinthy lazább, pestiesebb, ugyanakkor talán hatásosabb s meggyőzőbb. És nyilvánvaló a pár­huzam Franz Kafka nyelvhasználatával is, aki elidegenedett, eredeti funkciójától eltávo­lodott nyelvet tesz műve alapszövetét alkotó irodalmi nyelvvé. (Nem szólunk itt más, még sokkal kézenfekvőbb Kafka-Karinthy-párhuzamokról, amelyek különben ugyancsak az első világháború alatt keletkezett Karinthy-írásokban figyelhetők meg, leginkább Az égő ház vagy az Akták típusú látomásos novellákban, általában a „rossz álom” motí­vumban.) Utalhatunk még Karinthy kortársára, Arthur Schnitzlerre, akinek főleg egy­­felvonásosaiban - mint a Guszti hadnagy - a nyelv mint frázis-szövet, mint társadalmi rétegek szerinti differenciált konvenciórendszer, mint a társadalmi hazugságok leplezője jelenik meg. És még a második világháború utáni osztrák neoavantgardról is megálla­pítja Roger Bauer, hogy jellemzi azt: „a szavakkal, hangzással, a képekkel, a nyelvi jel valamennyi típusával való játék, a betűkkel, szótagokkal, teljes szavakkal való kísérlete­zés iránti hajlam - akusztikai és viztuális síkon egyaránt -, azonkívül az irónia, a kettős jelentés, és a titkos nyelv.” (Helikon, 1976. 3. sz.) Természetesen: a nyelvvel való játék, a nyelv elégtelensége, a nyelv mint konvencionált jelrendszer, az elidegenedett nyelv - olyan jelenség és felismerés-sor, amely nemcsak ezen a területen, hanem a XIX-XX. század egész irodalmán végighúzódik, napjainkig. A „nyelvi játék”, a legtágabb értelem­ben vett halandzsa egyébként talán olyan történelmi időpontokban válik gyakoribbá, amikor egy természetesnek tűnő nyelvi közeg - s mögötte a társadalmi rend - viszony­lagossá, bizonytalanná, változtathatóvá válik, a középkor végétől Rabelais-n át Eugen Gomringerig. Csak utalásul: az angol nonsense-költészet, az ugyancsak az első világ­háború által kiváltott Dada nyelvrombolása, a Karinthy által is fordított Chr. Morgen­stern, vagy Ionesco nyelv-akrobatikája, Queneau Zaziejának mondatai, és az egész nyelvi indíttatású neoavantgard elmélete és gyakorlata... Ám még tágabban: a nyelv relativizá­­lásának, elidegenedésének élménye, áttéve gondolati, tudományos síkra, megjelenik, mint ez jól ismert, a kor tudományában is: a századvégi „nyelvfilozófiára”, illetőleg a filozófia „nyelvi fordulat”-ára hivatkozhatunk, és megint földrajzilag közeli tájakra térve. Wittgenstein egész munkássága, nyelvjátékai és elhallgatása is ide kapcsolódik; Fritz Mauthner kapcsolatára, sőt hatására a cseh és német szürrealista iskolával már figyelmez­tettek, de hozzátehetjük: Saussure (és Saussure elődei) nyelvszemlélete is párhuzamos az írók nyelv­lehetetlenülési élményével. Ezért fogalmazhatjuk meg bízvást Karinthy nyelvhasználatát a jelölt/jelölő dichotómiával, a nyelvi jel konvencionális voltával, az akarati-arbitrális nyelv­változtatás lehetőségével is. De mindez csak az összefüggések egyik láncolata, párhuzamos jelenségek sora. Lé­nyeges a különbséget is látnunk Karinthy nyelvvel való bánásmódja és a nyelvet a vég­sőkig lerombolók között. Karinthy nem éli át passzívan a válságot, hanem ebben is a XVIII. század XX. századi utódjaként feltárja, s ezáltal nevetségessé teszi; nem esik kétségbe, nemcsak a nihilt érzékeli, hanem éppen azt, ami eltér az ésszerűtől, a kívánatos­tól, a humánustól. Ezért gúnyolódik és kiált. A cselekvő citoyen szól belőle. (Ebben a te­kintetben a nyelvproblémát illetőleg is a társadalom javító Swift-hez áll közel,­­ közvet­lenül követi is­­ és igazi rokonaira, pl. A pingvinek szigetét író A. France-ra emlékeztet.) Mert Karinthy nem pusztán egyéni deviációk sorát, hanem egy reálisan, a társada­lomban meglevő jelenségsort, illetőleg annak nyelvhasználatban való tükröződését veszi észre, regisztrálja. Hogyan fogalmazzuk ezt a jelenségsort? A nyelvhasználat egységének megbomlása? A nyelv mint a társadalmi tudat egyik hordozója, széthasadt különféle idiómákra? Olyan rétegnyelvek alakultak ki, amelyek egyre távolodnak egymástól?

Next