Kortárs, 1978. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1978 / 10. szám - Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú (esszé)
Mire a megszólított: - Megyünk már, lelkész elvtárs, megyünk. Képesítés nélküli, kisegítő Kossuth-díjasként kuncogva bámulom a nagy halom szendvicset. De nem rajtuk kuncogok, akiken kifogott mindannyiunk furfangos anyanyelve, hanem magunkon, akiket kifogott mindannyiunk nem kevésbé furfangos történelme. Az előző évtized nagy tanulsága az volt, hogy egymást gyilkolva nem megy. Most hát megpróbálunk egymás mellett, egymással, talán még egymásért is élni. Vettem volna véresen komolyan azt, hogy én egy meg nem értett költő vagyok ? És a történetnek még nincs vége. Egy év múlva két költő autózik Kecskemétről Bács-Kiskun megye egy eldugott falujába, Somlyó György meg én. Rejtély, hogy miért épp mi ketten, hihetőleg minden fölösleges bonyolultságot kerülő stílusunk okán. A hosszú úton Somlyó hamisítatlan forr-a-világ-bús-tengere-óh-magyar tekintettel bámul maga elé. Én már negyedik napja járom a megyét, ő csak ma érkezett Pestről, ahol dúl a nagy háború Weöres Sándor Antik eklogája körül, hogy milyen rettentően pornográf vers az. Történetfilozófiai esszéképpen elmondom az egy évvel azelőtti irodalmi est történetét. Somlyó fél füllel odafigyel, nevet is, de nem nagy meggyőződéssel, a költészet dolgában, ahogy ezt később maga is megírja egy tanulmányában, nem ismer tréfát. Az irodalmi műsort követő író-olvasó találkozón már a második kérdés Weöres versére vonatkozik. A kérdést a vaksors szeszélye folytán a helybeli református lelkész teszi föl: - Mi a véleménye az itt megjelent magyar költőknek arról, hogy a magyar költők újabban disznó verseket írnak ? Kettőnk közül Somlyó a rangidős, föláll, hogy válaszoljon. Közben valami motoz benne... lelkész, lelkész... mit is hallott ő erről ? - Nézze, lelkész elvtárs... - kezdi nagy határozottsággal. Nem látom az arcát, csak a tarkóját. Azt a bíborvörös foltot, ami az előbb még a Somlyó tarkója volt. A bíborvörös folt szemmel láthatóan arrafelé terjed, hol fészkel az agy, hogy a helyzethez illően a költészet feneketlen kútjából merjük ki szavainkat. Aztán persze mond is valamit, de akkor már késő. Szapphó, Ady már minden egyre megy. A közönség látta, amit látott, hogy a helybeli református lelkész kérdése olyan szörnyű zavarba hozta a meghívott magyar költőt, hogy az érettségizett ember létére csak dadogni tudott. Biztos azért, mert otthon ő maga is disznó versek írásával foglalkozik. Somlyót majd szétveti a méreg. - Te vagy az oka - dühöng a Kecskemét felé zötyögő Moszkvicsban -, te azzal a marha történeteddel! Nehéz évek ? Amikor szendviccsel fogadtak mint Kossuth-díjast ? Gyanítom, a sémákkal van baj megint, melyekbe sehogy sem akartunk beleférni, sem a világ, sem én, de legfőképp a háborúnk nem, amelybe mosolygó pofával épp hogy nem haltam bele. Sémák nélkül viszont mire jutna az általánosítható tanulságokra törekvő irodalomtudomány? A kritika ennélfogva salamoni döntést hozott. Ha valamiben olyan komplikáltan van benne a politika, mint az én verseimben, abban nincs is politika. Csak költészet, az is innen-onnan csórva. Maradtunk tehát a hatásvadászat már ismert terepén. Tettenérésem nyomozói aktusa hovatovább tudománnyá nemesedett, megfigyelhető volt benne a szakosodásra való egészséges törekvés. Harmadik kötetem első verse, a Trónbeszéd Berzsenyit elegyíti Dylan Thomas-szal, s mindkettőt annak a nyárnak a képével, amelyet Hercegfalván töltöttem, nem sokkal az ostrom előtt. A nyárral nem volt semmi baj, az még elment valahogy. Néhány kritika viszont megrótt Berzsenyiért, mások meg a világirodalomra szakosodottak - Thomasért.