Kortárs, 1978. július-december (22. évfolyam, 7-12. szám)
1978 / 10. szám - Orbán Ottó: Az ádáz szemtanú (esszé)
ideje gagyogtam, és nyelvi képességeim természetét már ismertem annyira, hogy tudjam, rám igazából csak ragadni tud a nyelv, azt viszont meglepő hatásossággal teszi. Egy éven belül jól, két éven belül már akcentus nélkül vagy épp csak leheletnyi akcentussal beszélhettem volna angolul. Még egy kis idő, és írhattam volna is. Angolul a pesti pincéről. Az életemről, melynek minden pillanata Magyarországgal volt teli. Ezen nem is volt mit gondolkozni. Azon már sokkal inkább, ami majd tíz évvel később történt velem Párizsban. A pesti főiskola valamikori tanára, ekkorra már kiábrándult új francia és lelkes Kína-párti, világpolitikai szemináriumot tart nekem egy jelképnek is fölfogható, szélvédett helyen, melyet írói fogásként csak a következő mondatban kívánunk megnevezni. „Elkényelmesedtetek, ti már nem vagytok igazi proletárok”, mondja, és előrefordul, hogy beindítsa a Peugeaut 404-est; a Citroennel annyi baja volt, hogy végül is eladta: ,,a Peugeaut egy megbízható márka”. Halk berregéssel suhanunk a történelemben. Két nappal ezelőtt hasonló körülmények között hallgattam végig egy előadást a nyugati demokráciák vívmányairól. A két előadásban semmi közös nem volt, csak az az álmatagon is holtbiztos mozdulat, mellyel az előadó az indítókulcs után nyúlt. „Ez a mozdulat”, bámulja a Kína-párti előadó házát az elvont szépségek kedvelője, a költő, „ez Franciaország. Ez a megvan-tehát nem érdekes, ez az oda sem kellfigyelni-rá, mintha egy vízcsapot nyitna ki.” Szédítő mélységbe bámulhattam. A birtoklás biztonságából a nincsek történelmébe. A véletlen közönyös pofájába, hogy egy helyütt megmaradtak a házak, az utak, a csatornák, másutt meg nem. Még nem tudtam arról, hogy rövid időn belül otthon is boldog-boldogtalan kedvelt szava lesz az „infrastruktúra”; csak azt tudtam, hogy annyi meghasonlás után otthon is mintha erre irányulna (mert már irányulhat erre is) az érdeklődés; hogy a hazai történelem annyi fogás, eszme- és hadtörténeti kérdés után, most azt a humorosnak csak látszó, de valójában halálosan komoly kérdést teszi föl, hogy lehet-e egy zaklatott történelmű országban olyan liftet gyártani, mely nem áll le két heti használat után. Másképp szólva: képes-e az a közösség, mely az utóbbi évszázadokban sokszorosan kitapasztalhatott mindent, ami emberi - kivéve egyvalamit, azt, hogy milyen egy működő ország, amelyiknek nemcsak rémült vagy dacos rögtönzésekre telik; mondom, képes-e ez a közösség föltalálni azt a homályos, mégis mindenen átsugárzó biztonságérzetet, ami abból fakad, hogy a csapból folyik a víz, hogy rendszeres időközönként jár a villamos? Ehhez a kérdéshez nekem mély és személyes közöm volt. Még föl sem volt találva az infrastruktúra fogalma, amikor én már tudtam, mert tudnom kellett, hogy mi az. Láttam kibelezve a háborús Pestet, a föltépett utat a kábelekkel, az üresen szortyogó vízcsapot. És később éveken át jártam Budapest épülő lakótelepeit, hogy lássam, mi épül és hogyan; a teremtés pillanatát szerettem volna tetten érni, amikor az eddig tagolatlan térből megszületik egy térség, egy utca, a „kattanást”, amikor a sok házból egyszer csak létrejön egy városnegyed. Párizsból én már nemcsak az anyanyelvemhez jöttem haza. Többhöz, máshoz. Azzal a köznapi észjárás szerint képtelen, de a költői észjárás szerint következetesen átgondolt elhatározással, hogy a hiányzó közművek kiépítésében én a magam „nehezen megközelíthető és lassan emészthető” verseimmel kívánok részt venni. Nehéz évek? Nem voltam könnyű eset. Verseimben egyszerre volt túl sok a politika és túl kevés. A hazai valóságnak, szerencsémre, volt hozzám elég humorérzéke. Egy kis országnak még a belháborúiban is van valami családias; pályám nagy ellentmondása nemegyszer anekdotákban oldódott föl. A vidéki irodalmi est előtt, melyen - beugróként - egy Kossuth-díjas költőt helyettesítek, azt mondja a helybeli református lelkész, magánemberként a község kulturális ügyeinek apostola. Párttitkár úr, ideje volna indulnunk.