Kortárs, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)
1979 / 4. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Béklyók és barátok (emlékezés VIII. rész)
másként a közhangulat, bár nyilván csak rövid időre. De semmiképpen sem vert volna gyökeret az agyakban és a szívekben a morbiditásnak az a babonás tisztelete, amely mai irodalmi életünk egyik sajátos vonása. Hogy mire alapozom e föltevést? Két adatra. Révai azért vetette vissza a Szépirodalmi Könyvkiadó 1950. évi tervét, mert mint mondta, „savanyú, hiányzik belőle a humor”. A maga helyén részletesen beszámolok az ügyről. A másik adat az úgynevezett „gerolsteini győzelem”. Gáspár Margit, az Operett Színház akkori igazgatója, műsorba iktatta Offenbachnak ezt az operettjét. A kritika irgalmatlanul ledorongolta. Egy este - ki tudja miért - Révai megnézte a darabot, s olyan jól szórakozott, főleg Latabár Kálmán jóvoltából, hogy időnkint levette és megtörölte a könnyek elpárásította szemüvegét. A támadásokat pedig leállíttatta. Mindebből az világlik ki, hogy Révai nemcsak átnevelni akarta az ország népének ízlését, jókedvre deríteni is akart, nyilván tudta, hogy egy kellemesen átkacagott este után a marós vidámabban már, az esztergályos lelkesebben esztergál, a molnár buzgóbban őröl. A szatírámat ért bírálatokban ugyanaz a lúdtalpas, székrekedéses fantáziátlanság nyilvánult meg, ami ma is áthatja színházi kritikáink bizonyos hányadát. Valószínűtlen érveltek a Kigyúl a fény története ellen, hiszen mindenki tudja, hogy Pesten soha olyan áramhiány nem volt, mint a darabban, pedig az indítja a cselekményt. Az áramhiány nem tény, hanem fikció, amely lehetőséget ad az írónak látomása megvalósítására, ugyanaz, mint amit a tudományokban munkahipotézisnek neveznek. Ami az írói szabadságot illeti - a poetica licenciát, a munkahipotézist, kapásból idézem az Exodus híres szerzőjének Topaz című politikai regényét, amelyben De Gaulle Pierre de la Croix néven szerepel, Hruscsov és más történelmi személyiségek a saját nevükön. A regényben Pierre de la Croix összetalálkozik De Gaulle-lal, és a fejére olvassa De Gaulle híres mondását, hogy az „öregség hajótörés”. Ha egy amerikai író ennyi szabadsággal élhet, miért ne borulhatna Budapest egy központi rövidzárlat következtében sötétbe, hogy e fikcióra egy igencsak valóságízű történet épülhessen ? A Kigyúl a fény éppolyan tipikusan koalíciós történet, mint amilyen a hírhedt Maort-ügy első fele, amelynek hőse egy debreceni petróleum-nagykereskedő, név szerint Gombosi László „olajkormánybiztos” volt, aki cinkosa, Bán Antal iparügyi miniszter segítségével, kezébe kaparintotta a termelést, a finomítást és az import-export ügyeket, s miközben a szakértőket szabotázzsal vádolta, ő maga dollárvagyonokat helyezett el a maga számlájára Svájcban és Dániában. A műveletlen földeken - benzin hiányában - álltak a traktorok, de a Szabad Szó hiába támadta az olajkormánybiztosságot, a támadás mögött mindenki a koalícióval együtt járó huzavonát gyanította. Miután megszedte magát, Gombosi disszidált. Utódja, Székely Pál, azonos forgatókönyv szerint dolgozott, éppúgy az államérdekre, a jóvátételre stb. hivatkozva, és az állítólag szabotáló szakembereket följelentgetve ismételte meg Gombosi valamennyi fogását, és disszidált ugyancsak Svájcba, ahol a bankbetétjei várták. S mindezt a fokozott „éberség”, ahogy én nevezem: az ébertelen éberség korszakában. Bővebb magyarázatot Mocsár Gábor Égő arany című művében, ahonnan az adatokat vettem. A Maort-ügy meggyőzően bizonyítja, hogy a valószínűség kérdésében szerkesztőségen belül aligha dönthetni. Ahhoz életismeret szükséges, és az életismeret egyik forrása: a bíróság. Abban az időben, amikor Révai operettekkel akarta elárasztani az országot, öt óra hosszat tartó előadásokkal riasztgatták a közönséget Shakespeare-től. Az Other-