Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 6. szám - KRITIKA-VERS - Belohorszky Pál: Zelk Zoltán: Mindennapi halálom
KRITIKA Zelk Zoltán: Mindennapi halálom Már a cím is sugallja: fájdalmas, vívódó könyve ez a költőnek. Magány, szomorúság, önfaggatás, vívódások víziója festődik a fehér lapok fölé. De nem a gyász súlyos, sötét tónusaival, nem az öntépő szorongás rejtőzködő, menekülő álarcaival, hanem gyermeki tisztasággal, eltévedő, sztoikus nyugalommal. Mi a halál? - teszi föl a kérdést újra és újra a megkínzott élet. Mi a titka, hatalma ennek a legnagyobb negatívumnak, az igazi megfejthetetlennek, mely köré évezredek mítoszai, emberiség-életkorú babonák milliói kötődnek, mely átszövi éveinket, perceinket, óráinkat, jelen van bennünk, ha akarjuk, ha nem, egyszerű, közvetlen, közönyös, néha talán még szelíd is hozzánk „mindennapos” ? Zelk Zoltán új kötete izgatott válaszkísérlet az örök kérdésre, s persze lírai napló is, sorsvallomás, egy ágyhoz kötött, jószerével szobafogságra ítélt beteg belső párbeszédeinek gyűjteménye. Olyan fokú nyíltsággal és őszinteséggel, hogy már-már költői „riportsorozatnak” is tekinthetnénk, igen, riportok, helyzetjelentések ezek egy lélek küzdelmes történéseiről, kiszolgáltatottsága kálváriájáról, arról, ahogy a múlandóság tudatos részévé válik szemléletünknek, idegsejtjeinkbe vési magát, titkos hieroglifjeivel a halálnak. Aki azzal a gyarló izgalommal veszi kézbe Zelk Zoltán új verseit, hogy most végre az annyit szenvedő művésztől meg is kapja a „végleges” vagy legalább az „eddigieknél valóságosabb”, hihetőbb választ a nagy talányra, alighanem csalódni fog. Mert bármennyire központi téma is itt a halál, bármennyire megkerülhetetlen és magát exponáló igazság az övé, Zelk alapelve, akart axiómája mégis az, hogy a halál abszurd, igazságtalan, valami fatális hiba a lét testében, olyannyira az, hogy szinte foglalkoznunk sem szabadna vele, hiszen javíthatatlan, vagyis olyan tartománya a mindennek, melybe jobb nem bepillantanunk, hiszen elrontja valamennyi illúziónkat, amit az életről küzdelmesen fölhalmoztunk magunknak... A halál dühítő, otromba, igazságtalan, értelmetlen, és hozzá még kegyetlen is, valahogy ki kellene szűrnünk az életből, meg kellene tanulnunk élni is a híres paradoxont, mely szerint halál nincs is, hiszen amíg megvagyunk, a halál csak fogalom, mihelyt pedig legyőz minket, csak ő van már, és mi nem létezünk, tehát a halállal soha nem lehet valóságos kapcsolatba kerülni. Amilyen fikció számunkra a halál, ugyanannyira fiktíve válhatunk csak áldozataivá. Ez a viszony attól abszurd, hogy van, mert nincs. De akkor a halál nem lehet más, mint a legszubtilisebb szellemi kapcsolat magunkkal, mint létünk legszebb kihegyeződése, s nem a titokra, hanem önmaga sejtelmére - magunk tudására, megértésére, az állandó, az egyedül hiteles megméretésre. A halál az egyetlen valós értékrendteremtő, nélküle nem lehetne semmilyen perspektívánk, céljaink nem önállósulhatnának, káoszban élnénk, mert nem volna semminek individualitása, az időtlenség fölszívná a tettet. S ha így igaz, akkor életünk ebben az oly gyakran szidalmazott vagy hitelében megkérdőjelezett „mostani” formájában mégis az, ami elég, ha csak kicsit is belegondolunk, és hirtelen látni fogjuk, igenis olyan szép, teljes és igaz, ahogy azt csak a legálmodozóbb, legszerelmesebb poétaság tudta áldott, ritka pillanatokban megmutatni, és élni éppen úgy szabad csak, ahogy azt a legeslegnagyobb - bár látszatra szinte mindig nyomorult - életművészek tették és teszik: egy Krúdy, egy Ady vagy Tersánszky Józsi Jenő, Berda József, Marc Chagall! Ady a „mámor turistakötelét” kereste és akarta mindújra két marokra fogni a hét