Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 2. szám - FÓRUM - Tandori Dezső: Egy-egy vers "ma" - Zelk Zoltán: Az ablak nyitva van
TANDORI DEZSŐ Egy-egy vers „ma’ Zelk Zoltán: Az ablak nyitva van Zelk Zoltán utóbbi évtizedében az egészen rövid dalok és töredékek mellett mind gyakoribb a félhosszú forma jelentkezése. Ezek a versek a kompozíció sokféleségét teszik lehetővé, s ez utóbbi megint azt, hogy az élményrétegek feltárása többfelől s pontosabb eredmény ígéretével történhessen. Ha viszont az ihletközéppontokat keressük, sokszor egészen éles választóvonal van egy-egy gyűrűzés, hullámtartomány között, mintha másik sávra kapcsolnánk az élmény vevőkészülékét. A Pirosbetűs csütörtök rövid sorai hirtelen megszakadnak, és hosszú sorok tömbje következik, de nem akárhogy: Zelk közli, hogy „Itt hagytam abba, s nem tudom folytatni.”. Nála ez a teljes, erős nyíltság mostanában a vers alkotó része lett. S ilyenkor, a forma szerint éles vágást, ravaszul-tisztán mindjárt arra használja, hogy beoldjon valami sokkal képlékenyebbet: álmot, elképzelést. „...pedig hányszor próbáltam, ezt a májusban elkezdett verset. Tíz, ha nem több éve, visszatérő álmom: Babits él és szerkeszti a Nyugatot, amit ugyan nem lát senki, de amiben megjelenni mégis, pia is a legnagyobb dicsőség. Álmunkban röpülni? Annyi, mint egy gyereknek körbeszaladni az udvart, ahhoz az izgalomhoz képest, amit akkor érzek, mikor elvinni készülök neki verseimet, mint a hajdani csütörtök délutánokon...” És itt érkezünk el a verseiméhez, itt tudjuk meg, miről van szó. Holott ez a tömb mintha betoldás, kényszermegoldás lenne. Az? Nem az? Ezt a kérdést feleslegessé teszi Zelk Zoltán nagyon mai, korszerű verse. És azért korszerű éppen, mert feleslegessé teszi a formai rákérdezést, s mert ebben a keretben a látszólagos megakadáséban, a daraboltságban - tudja elmondani leglíraibb közlendőit, melyek néha tárgyiasak, ha érzéseket idéznek, de „líraiak”, ha tárgyakról van szó; s mégsem mind ilyen sarkított. „Szobája? Minden bútorára emlékszem... S mire... még? Szégyenünkre, szégyenemre, hogy Szerkesztő úrnak szólítottuk, ami megszólítás akkortájt kijárt minden sajtókupecnek... S... még?... Ruhástól fekve dolgozott... Remekműsoraival robbanásig töltött volt az a toll... Mi, asztalánál ülő, éveink számával őt elhagyó fiatalok, csak úgy kezdhetjük versünket, hogy már tollfogáskor arra gondolunk : hozzá visszük csütörtök délután.” A tömbök nagyobb szakaszokra tagolódtak eddig, most jön hirtelen egy szál sor,: „Dehát az én álmaimban nincs csütörtök délután.” Mi van? ...... Évszakok, tájak, utcák díszlete nélkül. És van a Mű, melyet hiába próbálnak túlkiáltani nagytorkú élők és holtak... Mit akartam kimondani befejezetlen maradt versemmel?” Tehát nemcsak az elakadást, a vállalkozás teljes kudarcát is bevallja Zelk, és ezzel a vallomással írja meg versét mégis. Nem a hallgatás a vers, de tudjuk, hogy „amiről nem lehet beszélni,arról hallgatni kell...” Ezekben a félhosszú versekben (Zelknél, Vasnál stb.), a műfaj nagyszerű remekeiben olyan érzelmi tartományok, érzékenységek, finom kinyomozhatatlanságok rejlenek, amelyeket (most az igazi remekművekről beszélek, nem a mindközönségesekről) másképp, mint a „forma” bevallott kudarcával nem lehet elmondani (néha). Megannyi fenntartás, ebben az érzékeny témában: a félhosszú vers, Zelk érzékenyen jelzi az ő abszolút lírikusi hallásával, kifejezője lett valaminek, ami elsősorban aktuális. „Valami füllel épphogy csak hallható rezgését annak, amit... érzek, s talán nem is a vers szavaiban, hanem a szóközök