Kortárs, 1980. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)

1980 / 9. szám - Bólya Péter: A védőirat (kisregény)

rá egy oxigénpalackra, olyan szerencsétlenül, hogy azonnal meghalt. Mi azért va­gyunk itt, hogy kizárjuk az idegenkezűség lehetőségét. ÉN: (tudatlanul) Mit? KENDE: Azt, hogy Henner nem véletlenül esett a palackok közé, hanem... Na, mindegy, ez nem tartozik önre. Ferikém, légy szíves! - szólt a tweed-főhadnagy­hoz. A főhadnagy az íróasztalhoz lépett. - Tessék idejönni - mondta. Belenyomta az ujjaimat egy ragacsos-fekete bé­lyegzőpárnaszerű valamibe, aztán egy fehér, rovarokra osztott kazánlapra szorította az ujjhegyeimet, mind a tízet. „Ujjlenyomat” - gondoltam. Először megijedtem, hiszen az ujjaim nyoma ott­maradt az udvari ajtó kilincsén, de aztán megnyugodtam: azon az ajtón naphosszat ki-be járnak az emberek, legalább ötven ujjlenyomat van a kilincsen, nem beszélve a mai reggelről, nyilván a fél kórház kicsődült az udvarra, hogy szemügyre vegye a halott Hennert. KENDE: Van-e még valami észrevétele az üggyel kapcsolatban? ÉN: Eddig se sok volt. KENDE: Mit tudott Henner Béláról? ÉN: Semmit. Illetve alig valamit. KENDE: Az igazgató úr közlése szerint­­ (oldalt nézett, Zalaira, aztán megint rám) - ön és Henner annak idején együtt dolgoztak a reumaosztályon. ÉN: Ez igaz. KENDE: Voltak szerelmi ügyei? ÉN: Viszonyom volt az egyik ápolónővel.­­ (Szándékosan játszottam a hülyét.) KENDE: Hennerről beszélek. ÉN: Ja, azt nem tudom. KENDE: Az előbb azt mondta, hogy maga és Henner között nem volt jó viszony. Miért? ÉN: Senki sincs olyan nagyon jó viszonyban a főnökével. Zalai komoran nézte a szivarját. Talán arra a találkozásunkra gondolt, amikor közöltem vele, hogy Henner „nem normális”. KENDE: Köszönöm. Tessék odakint helyet foglalni. Kimentem, leültem. Utánam Kerekest hívták be. Aztán Elemért. Aztán ő is kijött. Aztán a főhadnagy dugta ki a fejét. - Elmehetnek - mondta. Tisztelt önbíróság, ezzel a Henner-ügy lezárult. Azóta se volt dolgom a rendőrség­gel. A telepfelügyelő baleset áldozata lett. Folytatom. Csütörtök reggel Zsolt viharzott be az osztályra. - Szia! - ordította már messziről. - Mi van, meggyógyultál? - (Irtóra meg voltam lepve, hiszen kedden még úgy hörgött a telefonba, mint egy haldokló.) - Még van egy kis náthám, de nem érdekes - hadarta. - Az izomláz meg... tudod milyen. Az első napon fáj, a másodikon már csak azt érzi az ember, hogy vannak izmai, a harmadikon meg azt, hogy erősebb, mint volt. - Nagyszerű - mondtam komoran. 1429

Next