Kortárs, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

1981 / 4. szám - Cseres Tibor: Én, Kossuth Lajos (történelmi regény, befejező rész)

dőkön át s a tövisekkel mit sem gondolva, egy köralakú hegyhát lejtőjéről élénk­­bomlott az esti fényekben úticélunk, Sumla, negyvenhét minaretjével. A városon kívül meg kellett állnunk. Járműveink összetorlódtak. Rossz jel volt, hogy beborult, szélvihar kerekedett, a felhőket villámok hasogatták. S még rosz­­szabb volt, hogy fogadásunkra nem készültek, s csak hosszas üzengetés után jöttek ki alantas rendű tisztviselők, hogy szállásainkra kísérjenek. A lengyelek s „muzulmánjaink” magyarázatát adták mindezeknek: a Porta en­gedett épp e napokban az osztrák követeléseknek, s engemet kíséretemmel rövidesen Ázsiába visznek őrizet alá. A hír szívfagyasztó volt. De Andrássy levele, mely várt, igazolta: a Porta elfogadta az osztrák kormány, nevezetesen Stürmer Bertalan báró internuncius követelését, s az internálási jegyzékbe is foglalva, mindkét fél már aláírta. Én azt kiáltottam: Csak bilincsekben vihetnek engem Ázsiába! * A száműzetés hírében keletkezett megrendülés néhány órára egy nézetre sodorta az egyébként nem egységes főbb emigránsokat. Az első napokban még Perczellel is szót tudtunk váltani és érteni az első felháborodások tiltakozásában. Leveleket, beadvá­nyokat, felterjesztéseket, tiltakozásokat írtam. Nyomtalanul elmerültek mind, mint feneketlen kútba dobott kövek. Hamarosan máris elzárva éreztük magunkat (Sumla a török legerősebb európai vára), hírek s főként jó hírek nélkül. Ám érkeztek újabb emigránsok, friss szökevények a hazából, kik az osztrák ön­kény elől menekültek, olyanok is néhányan, akik Viddinben hajóra szállva az oszt­rák amnesztia kegyére adták magukat. Minden rémséges elbeszéléseiken túl számomra valami új jelenség hírét hozták szaggatott beszámolóikban: a magyar nép bízik, várja a felszabadító jövőt, éspedig Kossuth nevével. Olyasféle hírek voltak ezek, amelyek hitelessége és valódisága imitt-amott nem földönjáró magasba emel engem, s egy kezdődő legenda aranyrojt­jait függeszti alakomra. Ez megrendített, de meg is határozta lehetséges haladásom irányát. Fontolgattam, nem válnék-e néphit üdvére, ha a száműzetés sírja helyett a való­ságos sírt választanám? Teleki levele jutott hozzám e zord napokban, s terelte el halálos gondolataimat. - Egyre kell ügyelnünk - írta ő Párisból -, hogy meg ne oszoljunk, s arra, hogy mindnyájan azon ember körül összpontosuljunk, ki leghatalmasabb egyénisége ko­runknak, kinek nevével azonosította mindenütt ügyünket a közvélemény, s ez az egyéniség te vagy! S ezt mint Nyugat-Európa hangját - mit tagadjam egy másik legenda-képződés magvát -, úgy kellett elfogadnom, hogy a hazaival együtt s egyesítve eleven voltom­ban is fennmaradva erősítsem. - Neved - írta Teleki - ama szerencsétlen katasztrófa után is, szintoly nagy maradt, mint azelőtt. Te vagy Európa legnagyobb embere, s a magyar ügy a te neveddel van identifikálva! Katonai könyveket olvasok, török nyelvtan beszerzésére adok utasítást. Ma­gyar, német, angol könyveket és újságokat kérek.

Next