Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 3. szám - KRITIKA-PRÓZA - Fülöp László: Hernádi Gyula: Kiáltás és kiáltás
Hernádi Gyula: Kiáltás és kiáltás Hernádi Gyula új regényéről szólva legelőször arra utalhatunk, hogy részleteiben már megjelenése előtt is ismerhettük. Ennek a furcsa ténynek az a forrása, hogy a Kiáltás és kiáltás jelentékeny hányada évekkel ezelőtt napvilágot látott, mégpedig az író elbeszélésköteteiben, önállósult novellák formájában. Az ég bútoraiba (1976), a válogatott elbeszélések könyvébe is bekerültek olyan írások (A hegyek, Vasárnap, Horror meni, Temetés, Várakozás, Húsvét, Kirándulás), amelyek - kisebb szövegeltérésekkel - a mostani regény kimetszett fejezeteiként olvashatók, hiszen ez a novellasorozat voltaképp néhány részlet a Kiáltás és kiáltás anyagából. A felsorolt novellák lényegében megegyeznek a regény egy-egy szegmentumával. Az alkotói műhely közelebbi ismerete nélkül ennek a különös jelenségnek nem tudjuk megadni a hiteles filológiai és alkotástörténeti magyarázatát, csak feltevésekbe bocsátkozhatunk. Elképzelhető, hogy az említett novellák korábban elkészültek, s később beépültek a regényszerkezetbe, annak részelemeiként kaptak új szerepet, de fordított viszony is lehetséges - s ez látszik kézenfekvőbbnek eszerint a régóta kész, ám a megjelenésben valami okból hosszabban késleltetett regényszövegből emelt ki Hernádi részeket, s ezeket novellisztikus alakzatokká formálva külön-külön adta ki, helyezte el novellás köteteiben. Akárhogy is van, az eset kissé szokatlan és meglepő. Mindenesetre csak felhívjuk rá a figyelmet, az összefüggés bogozgatásával, értelmezésével és értékelésével nem bajlódunk tovább; úgy beszélünk a szóban forgó regényről, mintha a jelzett háttér nem is létezne, s önálló, új műnek tekintve próbáljuk ismertetni. Az elbeszélt történet szerint a G.-nek nevezett konzervgyári technikus, mögötte három évnyi hadifogság emlékeivel, a maga „abszurd zártságában” lézeng a világban, magányosan, céltalanul, fáradtan, kiüresedetten, értelmetlenül. Váratlanul megismerkedik egy asszonnyal, akivel egymásba szeretnek. Kiderül azonban, hogy H.-né kelepce-helyzetben van; egy százados fogva tartja és zsarolja, fenyegetésekkel arra kényszeríti, hogy a szeretője legyen. Az asszony szégyenben és félelemben vergődik, s a frissen megismert, megszeretett G.-ben megmentőjét, szabadítóját látja. Elszöknek Pestről, néhány szép napot töltenek egy mátrai faluban, de a rettegett százados segédeivel utánuk megy, az asszonyt elviszi, G.-t pedig irtózatosan összeverik, majd a városban is felkeresik a visszatért férfit, ismét szörnyen megkínozzák. H.-né további sorsáról nem kapunk több információt, G.-ről viszont megtudhatjuk, hogy az inzultusokat követően elmegyógyintézetbe kerül, ahol a megalázottság újabb változatait élheti át. Nagyjából ennyi az eseményanyag; ennek az alaptörténetnek a részleteit beszéli el a harmadik szentélyű narrátor, mégpedig igen összefogottan, gyorsítva és lényegkiemelő sűrítéssel. Nagyon konkrét a regényben a színterek ábrázolása. Legtöbbször egészen pontosan megnevezi az elbeszélő a főváros különböző körleteit, ahol a szereplők megfordulnak, és hasonlóképp ez a megnevező konkrétság érvényesül a szökés, a menekülés vidéki helyszíneinek a rajzában is. Szinte aprólékosan precíz lokalizálással alakítja ki tehát a regényíró az események színhelyeinek térképét, nem valami absztrakt és általánosított térbe, nem az elvontságba helyezi a történetet.