Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 3. szám - FÓRUM - Zalán Tibor: Kényszerű egyensúly, egyensúlykényszer

Ha antológiákról beszélünk, elsőként Csiky Ágnes Mária meglehetősen igénytelen vállalkozá­sát, a Tíz év verseit említhetjük, mely 1956-ban jelent meg, s a nyugati magyar líra tíz eszten­dejét tekintette át, 1945-től 1955-ig. Ez a válogatás tehát az emigráció első, történelmi dátumok közé szorítható, jelentős szakaszának a dokumentuma. Jelentős hiányokkal. A Szabó Zoltán szerkesztette Kilenc költő (London, 1959), és a rá tíz évre jelentkező Új égtá­jak -1956 óta idegenben élő költők (magyar) antológiája­­ (szerkesztette Gömöri György és Ju­hász Vilmos, Washington, Occidental Press) már az újabb, a második nagy kirajzás termését ta­karítják be, a minőségi szelektálás igényével. Ez tehát azt jelenti, mind az első, mint a második emigrációs generációnak volt már, de külön­­külön volt, gyűjteménye. A két részleges számadást követnie kellett a jelentősebbnek, az átfogó harmadiknak. Ehhez a munkához Szépfalusi István felelős kiadó a Montrealban élő költőt, Ke­­menes Géfin Lászlót nyerte meg. Magyarországon, az elmúlt évtizedek irodalmi közléseit áttekintve, nem ítélhettük ilyen remé­nyesnek a helyzetet. A nyugaton élő költők, írók művei nem vagy csak egészen ritkán jelentek meg itthoni folyóiratainkban, a műveikről írott recenziók, kritikák, áttekintések fehér hollónak számítottak, s kuriózumoknak számítanak még ma is. Béládi vállalkozása ezért is egyedülálló és úttörő, s a hosszú kihordási időt is ennek tulajdoníthatjuk. Előítéletek, téves és létező politikai averziók, tájékozatlanság, s még sorolni is nehéz, milyen akadályokkal találkozhatott és talál­kozott a kézirat a nyomdagépek felé vezető hosszú és lassú útján. Úgy gondoljuk, ez az ötöd­­hatod életnyi várakozás nem használt az antológiának. Alapdilemma, hogy e művek szerzői elhagyták az országot, s most más és más politikai rendszerű országok állampolgárai. Ha a költészet, az irodalom, a művészet nem is ismer hatá­rokat, a világrendszerek ismerik egymás határait. Naivság, hamis liberalizmus, hogy ez csak az egyik oldalról fontos. A két tábor ideológiai harca ma is árnyékot vet a nyugaton élő magyarok és az anyaország közötti közeledési szándékokra. A kérdést tegyük fel immár így: van-e a nyugati magyar költészetnek átfogó, seregeltető, nagy antológiája? Azok-e a most napvilágot látott gyűjtemények? A válasz tagadó: nincs. Mert a két most megjelent antológiából sem kerekedik ki a teljes kép. Mindkettőből hiányzik például az emigráció minden bizonnyal legnagyobb írója, Márai Sándor. Hiányoznak a nála fiatalabbak: Bikich Gábor és Csokits János a középnemzedékből, vagy akár a legfiatalabbak közül a chicagói Mózsi Ferenc (eddig három könyve jelent meg!), vagy a München mellett élő Tolvaly Ferenc. A sort folytathatnánk... Nagy hiányosságokkal küszködnek külön-külön is az összeállítások. Kemenes Géfin László nem szerepelteti a két pap-költőt, Békés Gellértet és Rezek Sándort. Átlátszó, hozzá méltatlan érveléssel, talán nem is elsősorban a saját esztétikai szempontjai miatt mellőzi Bujdosó Alpárt és Nagy Pált - így nélkülözni kénytelen Papp Tibort is. S hiányzik könyvéből a nagyon érdekes, sajátos világú, igaz, nem elsősorban versíró Kabdebó Tamás. Persze, Béládi Miklós antológiája sem marad el a jelentős szereplők hiányában a társától. Ná­la hiányzik Faludy György, Fáy Ferenc, Tollas Tibor, Zend­­Róbert és a nyugati magyar költők doyenje, Szélpál Árpád - hogy csak a legjelentősebbeket említsem. A felsoroltak listája tetemes, de híven demonstrálja e terület ellentmondásosságát. Ha megvizsgáljuk a szerkesztők körvonalazható koncepcióit, két fontos komponenst különít­hetünk el bennük, mely mindkettőjük munkáját, feltehetően, meghatározta. Az első szempont közös: politikai. A Vándorének­ben szereplő versek, a válogatás folytán, bizonyos fokig azt a nosztalgikus képét erősíti fel a nyugati irodalomnak, mely kétségtelenül létezik, ha nem is ilyen meghatározóan, mely ellen a kintiek kézzel-lábbal tiltakoznak. Ez pedig az elhagyott ország felé forduló sóvárgó, szenvedő nosztalgia. Ha van is ilyen az emigráció irodalmában, ha erősebb is, mint hazai társaik hasonló nosztalgikus élménye, nem ennyire döntő és irodalomalakító. Természetes egyszersmind, hogy a keményebb, kritikusabb hang így visszaszorul a magyar kiadásban, az összkép kárára.

Next