Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 3. szám - FÓRUM - Zalán Tibor: Kényszerű egyensúly, egyensúlykényszer

A Vándorénekből úgy tűnik, mintha nem lenne kemény „hazabeszélés”. Van, kár ezt letagadnunk, s amennyiben, és ahol ez jogos, ott helyet kellett volna biztosítani számára. (Természetesen ez a bírálat nem elsősorban Béládi Miklóst illeti. - Z. T.) Kemenes Géfin meg éppenséggel ezt a nosz­talgia-mítoszt akarja lerombolni összeállításában. Az ő értelmezésében a nyugati magyar költők a „kétszívűség” állapotában (Kabdebó Tamás) élnek és alkotnak, nosztalgiájuk így nem az elve­szített haza, hanem az elveszített gyermekkor, fiatalság, tisztaság, kompromisszumok nélküli élet stb. felé irányul. A megtalált és vállalt új haza, a lét- és életmód másságának tudatában próbálja meghatározni az emigránsok viszonyát Magyarországhoz. Ugyanakkor határozott kérdőjeleket állít versek sorával, s ezek a kérdőjelek a magyar történelem közelmúltjára szegeződnek. Az elmondottakból érződik, hogy Kemenes Géfin mintegy önálló alkotássá gyúrta antológiá­ját, Béládi Miklós pedig tablót készített. Sarkíthatnánk úgy is: Béládi seregszemlét tart, Keme­nes Géfin minőségi bemutatót. De ez így nem igaz. Mert a montreáli költőszerkesztő, abbéli igyekezetében, hogy homogén jelenséggé kovácsolja össze a diaszpóra költészetét - mi másért hagyta volna ki például a Magyar Műhely kiváló alkotóit? elszíntelenítette az egyébként tarka és sokféle képet. A magyar irodalomtörténész pedig, aki korrektül, minden elérhető és értékelhe­tő költőt és anyagot szerepeltet összeállításában (ne feledjük, neki komoly szerzői jogvédői prob­lémái voltak!), kénytelen időnként színvonaltalan, a dilettantizmus határait súroló munkákat közölni. Kemenes Géfin minőségi törekvése tehát egyfajta egalizálást, Béládi átfogó szándéka pedig egyenetlenséget eredményezett. A kritikai megjegyzések mellé természetesen értsük hozzá azt a tiszteletet is, mely mindkét szerkesztőt megilleti, ezidáig egyedülálló próbálkozásukért! Né­hány dologban azonban, eltérő koncepciójuk ellenére is, egyetértenek a szerkesztők. Az antoló­giák törzsanyagát ugyanannak a tíz-tizenöt szerzőnek a művei alkotják. Súlyukat, megkülönböz­tetett szerepüket anyagaik bővebb terjedelme is jelzi. A legnagyobb figyelmet (és természetesen terjedelmet) mindkét munkában Határ Győző kap­ta, ez a mind fiatalabb gondolkodású, egyszersmind egyre bölcsebb és ravaszabb író mindenes. Weörest emlegetik nevének hallatára, s nem véletlenül. Ő is otthon van az összes formában és té­mában. Bonyolult természetesség a Határé, eljutott a humorig, a bohóctréfától a tragédiáig. Ha­­zátlanul című versében, a cím romantikus felhangjával ellentétben, nem nosztalgiát, hanem az összeszorított fogakkal elvégzett számadást találhatja az olvasó. Mind a két antológiában szere­pel Cantus Firmus című verse, mely minden bizonnyal a magyar irodalom alapversei között tar­tandó számon. Több keresztényi alázattal közeledik szövegeihez az antológiák másik kiválósága, Cs. Szabó László. Verseiben, versprózáiban is az esszéit átitató, meghatározó antikvitás-élmény adja az alapréteget. Újszövetségi parafrázisai, álomszerűen ellebegő múlt­ reáliái maradandó élményt tudnak nyújtani. Az antológia-szerkesztők A chartresi rózsa és a Luxus Szálloda című verseit tar­tották, egymástól függetlenül, reprezentáns műveinek. A kritikus úgy gondolja, Béládi remek ér­zékkel talált rá egy rövidebb, de nagy versre, melynek címe: Nincs segítség. Méltán kívánkozik melléjük változatos verskultúrájával, nagy termékenységével a torontói papköltő, Tűz Tamás. Régen beérett, különös fényben remegő verseket ír; a klasszicizmus karo­lásában is modern tud lenni. Sőt, éppen amiatt. Öröm, hogy az emigráció irodalma rangjához méltóan tartja számon, a „modernek” is szeretik, amint azt épp a most megjelent nyugati antoló­gia költő-szerkesztője bizonyította nemrégen közreadott Tűz-esszéjében. Csak Kemenes Géfin szerepelteti Szélpál Árpádot, Faludy Györgyöt, Fáy Ferencet és Tollas Tibort. Szélpál Árpád élete kilencedik évtizedében jár. Itt közölt verseiben őrzi a népiesek formavilágát és szemléletmódját. Hangja, egyszerűsége helyenként anakronisztikusnak hat. Egy nagy nemze­dék megújulásra csak bizonyos határok között képes képviselője ő. Hazánkban elsősorban a Villon-fordításairól híres Faludy György. Holott a költő az emigrációban jelentős költői világot alakított ki magának, ezt a közelmúltban megjelent Faludy-válogatás is igazolja. Doctusi alkat, szonettjei és a Búcsú Amerikától című verse mind a hagyományos, mind a modern Faludyról meg­

Next