Kortárs, 1982. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)

1982 / 7. szám - KRITIKA-MAGYAR KÖNYVEK JUGOSZLÁVIÁBÓL - Széles Klára: Bori Imre: Varázslók és mákvirágok

séget megörökítő novelláiban (A puszta könyve, Delelő és más elbeszélések) és a dohánytermelő gányók életformáját megőrző, a modern folklór ihletését felhasználó Gányó Julcsa című regény­ben. Szándékaiban, körvonalaiban rekonstruálható csupán a múlt századi magyar társadalom nagy regényciklusa. Csáth Gézát úgy közelíti meg Bori, hogy középpontba állítja azt, ami sorsa, élete és művé­szete alakításában azonos. Filozófiai kérdésként fogalmazza meg: mit tehet az ember, ha a művé­­szet, az élet megélésének teljességét keresi olyan korban, amikor csupán ennek hiányával talál­kozhat, ha a harmónia áhítására mindig, törvényszerűen a diszharmónia léte válaszol. Termé­szetes utak, eszközök híján vajon nem mesterséges eszközökhöz kell-e folyamodnia - ahogy ő fordult az ópiumhoz s ahogy hősei az élet megéléséhez, a kéj eléréséhez egészséges módon hoz­zá nem jutva, patologikus megoldásokkal kísérleteznek. Könyörtelen és végleges formában érzé­keli és ragadja meg az ember elidegenültségét, a lélek, az ösztönvilág riasztó mélységeit. Novellá­iban felszínre bukkannak a látszat mögé húzódó, elfojtott hajlamok, késztetések, a jó és rossz fo­galmait túllépő indíttatások. Olyan megdöbbentő transzformációkkal szembesít, mint amilyen a szeretetre éhezés szadizmussá változása (Anyagyilkosság). Mindezek tárgyiasításakor felbomla­nak az elbeszélés megszokott, zárt keretei, átalakulnak. Bori meggyőzően jellemzi és tipizálja is ezt az átformálódást, szélsőségesen szubjektív és szélsőségesen objektív iránya szerint. Az előb­bihez sorolja a „költői” novella megteremtésének változatait: az álom, a történeti- és mese-elbe­szélés fajtái, a próza verset és „keleti” történetet (A varázsló kertje, Egyiptomi József, A vörös Esz­ti stb.). Az utóbbihoz számítja a naplóforma, pontos leírás, személytelen adatközlés alkalmazá­sát (Egy vidéki gimnazista naplójából, Szombat este, Katonai behívó stb.). Felhívja a figyelmet ar­ra, amikor költői és prózai változatban is megtalálható egy elbeszélés, s ezt nevezi ikemovellá­­nak. Az írói szemlélet és anyagkezelés változásának mértékeként az író és hősei között növekedő távolságot jelöli meg. Amikor Csáth drámáinak lényegét jellemzi, megfogalmazása az életmű egészére is illik: tragédiája a tragédiától megfosztottság; az, hogy a világváltoztatás esélye he­lyett csupán a két megszerzésének lehetősége a tét. Török Gyula három regényét eleve úgy emeli ki és elemzi Bori Imre, mint a még teljességé­ben fel nem tárt életmű részét. A két jelentékenyebb mű, A porban és A zöldköves gyűrű (1913) mögött ciklussá növesztett magyar családregény lehetőségét, be nem váltott ígéretét látja felraj­zolódni, ahol az egymást váltó nemzedékek életútjaiban megtestesülhetne a vidéki birtokos élet felbomlásának, s helyében a városi polgáriasodás növekedésének folyamata. Török Gyulánál ennek a változásnak főként az első mozzanata érvényesül, s ez sem mindig egyértelműen. A pár­ban főhőse, Kender Pál előtt csak igen halványan dereng fel a tevékeny élet lehetősége a polgári eszmék elsajátítása útján. Önmaga sajátosan magyar „felesleges ember”-ként tengődik, s széplé­­lek módjára álmodozva a századvég „nagyilágiság”-ára, művészsorsra vágyik, a szépség élveze­tére. Spángli Kató szerelme ezt képviseli számára. A zöldköves gyűrű­ben Eöz József báró és csa­ládja látszólag már a regény kezdetén, birtokai, felesége elvesztésével egyszerű polgárrá, Őz Jó­zseffé lesz. De valójában éppen a második feleség, Deborah, a polgárleány lesz az, aki szenvedé­lyesen rabjává lesz a birtok visszaszerzése ábrándjainak, amely már életet mérgező mániává vá­lik. Bori Imre megragadja az ábrázolásmód különös átmeneti voltát: a regény már szakít a moz­galmas cselekményességgel, de még nem hozza előtérbe szereplői belső, lelki, tudati történéseit sem. Úgy véli, s ez egyik legeredetibb megfigyelése, hogy éppen e kettősség miatt kap nagy szere­pet a festőiség, a hősök helyzeteinek festményszerű megragadása a gazdag és szimbolikus jelenté­sű színvilág. Az ikrek esetében a társadalmi okok teljes háttérbe szorulását állapítja meg, a vak véletlen, a biológiai meghatározottság uralkodó szerepét. Csak felvázolnia lehet, miként válha­tott volna ugyanez az életanyag lírai vagy filozófiai regénnyé. Bori Imre mind a négy tanulmányban a művészi alakítás gondos, aprólékos számbavételé­vel továbbépíti egy modern magyar prózatörténet szintézisének lehetőségét. (Fórum Könyvkiadó, Újvidék.) SZELES KLÁRA

Next