Kortárs, 1982. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)

1982 / 7. szám - KRITIKA-MAGYAR KÖNYVEK JUGOSZLÁVIÁBÓL - Széles Klára: Bori Imre: Varázslók és mákvirágok

Legutóbb a XX. századi, modern magyar próza kezdeteinek feltárására vállalkozott. A fej­lődéstörténet kulcsaként Krúdy életművét jelölte meg. De nemcsak róla írt kötetet, hanem na­gyobb tanulmányokban elemezte Kosztolányi, Cholnoky László, Cholnoky Viktor novelláit is­­Krúdy Gyula, 1978.; Fridolin és testvérei, 1976.). Ennek a vállalkozásnak része és folytatása a Varázslók és mákvirágok, ahol most Jókai Mór, Justh Zsigmond, Csáth Géza, Török Gyula pró­zája kerül sorra. Egyik alapelve itt is az, hogy - korábbi megfogalmazásában - az írókat „csak önnön életművük és művészi temperamentumuk tanulságaiból kiindulva” vizsgálja. Egyidejűleg nagy hangsúlyt kap az a tény, hogy a XX. századi modern elbeszélésmód oldaláról világítja meg a műveket, felnagyítva, előtérbe állítva az átalakulás folyamatát hordozó jegyeket. Úgy faggatja magát az irodalomtörténeti anyagot, hogy a prózai modernizálódás vonulatát rajzolja fel az elő­futárok írásaiban fellelhető kezdeteinek, fogantatásainak, előjeleinek mikroszkopikus érzékeny­ségű megfigyelésével. Talán legmeglepőbb az a kép, amit Jókairól kapunk, élete utolsó évtizedeinek művei alap­ján (1870/75-1904). Éles reflektorfénybe állítja mindazt, ami az öregedő írót a századforduló jel­legzetes művészévé teszi, aki az alapvető gazdasági-társadalmi átalakulást, s a velejáró emberi, etikai, pszichikai metamorfózisokat, az értékek teljes átváltozását érzékenyen tükrözi. Műveiben olyan világot idéz meg, ahol élesen kettéválik a színlelés, hamisítás, kiszámítottság látszatbirodal­ma és a valóság. Legtöbb alkotásában drámaian össze is ütközik ez a kettő, s a hazugságvilág le­lepleződésével végződik. Eszményi hőseinek fölénye abból ered, hogy mindkét világban otthon vannak. Egyszerre „pénzidomárok” és „lélekidomárok” - Bori Imre párhuzamával élve, s egyben két jellegzetes példára emlékeztetve: Az arany ember Tímár Mihályára és A lélekidomár Lándory Bertalanjára. Hatalmuk, rendkívüliségük forrása ez a kettős birtoklás, de kötöttségüké is. Csak akkor és úgy lehetnek teljes emberek, ha kétféle életet élnek, s ehhez két énjük tudatában vannak. Ez a belső kettősség pedig a totalitással egyidejűleg a vívódás és meghasonlás veszélyét is magá­­ban rejti. A regények átlagembereinek csak egy világa van, de náluk is kettősség mutatkozik: ösz­töneikben, amelyen át a kor torzító hatalma érezteti befolyását. Kiemelkedő és köznapi Jókai­­hősnél egyaránt az emberi természet belső ellentmondásai, egészség és patológia jelenségei egy­aránt felszínre kerülnek. Hazai irodalmunkban elsőként néz szembe „az ember tudat alatti énjével is”, amit ő „emberen alulinak” nevez. Kiemeli nőalakjai közül a kor ideáljának megfelelő szobor­szerű, hideg szépségek sorozatát (Tímea, Pálma, Agatha hercegnő, Hanna, Idália, Kalme, Diodora, Méte, Godiva, Stella stb.) A kortárs francia, angol irodalom végzetes asszonyaival állítja párhuzamba őket. Valamennyien frigidek és szadista kéjt ígérőek, igen kézenfekvő a freudista ér­telmezésük, éppúgy, mint Jókai szerelemtanáé. Fontos észrevétel az, hogy a felbukkanó aberrá­ciók itt nem biológiailag, hanem társadalmilag determináltak. A nő esetében a férfitől függ, hogy mivé válik, a férfi viszont társadalmi környezetétől meghatározott. Egy-egy emberben megférhet a hős vagy szörnyeteg, szűz vagy utcalány esélye. Magának a démonikus átalakulásnak is tanúi lehe­tünk több regényben, amikor tündérnő, Madonna-arc Medúza-fővé változik át (Medea A lélek­­ido­mórban, Athalie Az arany emberben, Amanda a Tégy jóiban stb.). A bámulat efféle iszonnyá átváltásai összetalálkoznak a szerelmi élet bizarr kettősségeivel, patologikus árnyalatainak megje­lenítéseivel , a fájdalom gyönyörére vágyó szadomazochizmussal, a megveretést áhító mazochista élvezettel, a kivégzésekben gyönyörködéssel, testvérszerelemmel, orgiasztikus jelenetekkel. Bori Imre jelentékeny példatárat vonultat fel mindezek szemléltetésére (A tengerszemű hölgy, A szere­lem bolondjai, Szép Mikhál, Fráter György stb.). Ehhez a megfigyelés-sorozathoz csatlakozik a „szép” mögött meghúzódó „rút” jókaias szerepköre, a rúttá átváltozástól a rútban való gyönyör­ködésig (főként a Kráó, Rákóczy fia részleteiben). Mindezekben a századvégi európai ízlés jegyeit mutatja fel, éppúgy, mint a szent, egyházi, bibliai képek mögött felbukkanó profán, erotikus va­rázs megidézéseiben. Szent Antal megkísérlése, Salome, Putifámé, Atalanta (az ölni is kész férfias nő), Káin, mind a lélek rejtélyeinek a tudatalattiból feltörő szenvedélynek ismétlődő motívumai. A kor ízlésváltozásainak nyomát leli meg a környezetrajzok tárgyias, pazar színezésű részletezé­seiben (a tenger mély világa, kőzetek, növénytenyészetek képe); a népi életképek szociológiai

Next