Kortárs, 1982. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
1982 / 7. szám - KRITIKA-MAGYAR KÖNYVEK JUGOSZLÁVIÁBÓL - Széles Klára: Bori Imre: Varázslók és mákvirágok
Legutóbb a XX. századi, modern magyar próza kezdeteinek feltárására vállalkozott. A fejlődéstörténet kulcsaként Krúdy életművét jelölte meg. De nemcsak róla írt kötetet, hanem nagyobb tanulmányokban elemezte Kosztolányi, Cholnoky László, Cholnoky Viktor novelláit isKrúdy Gyula, 1978.; Fridolin és testvérei, 1976.). Ennek a vállalkozásnak része és folytatása a Varázslók és mákvirágok, ahol most Jókai Mór, Justh Zsigmond, Csáth Géza, Török Gyula prózája kerül sorra. Egyik alapelve itt is az, hogy - korábbi megfogalmazásában - az írókat „csak önnön életművük és művészi temperamentumuk tanulságaiból kiindulva” vizsgálja. Egyidejűleg nagy hangsúlyt kap az a tény, hogy a XX. századi modern elbeszélésmód oldaláról világítja meg a műveket, felnagyítva, előtérbe állítva az átalakulás folyamatát hordozó jegyeket. Úgy faggatja magát az irodalomtörténeti anyagot, hogy a prózai modernizálódás vonulatát rajzolja fel az előfutárok írásaiban fellelhető kezdeteinek, fogantatásainak, előjeleinek mikroszkopikus érzékenységű megfigyelésével. Talán legmeglepőbb az a kép, amit Jókairól kapunk, élete utolsó évtizedeinek művei alapján (1870/75-1904). Éles reflektorfénybe állítja mindazt, ami az öregedő írót a századforduló jellegzetes művészévé teszi, aki az alapvető gazdasági-társadalmi átalakulást, s a velejáró emberi, etikai, pszichikai metamorfózisokat, az értékek teljes átváltozását érzékenyen tükrözi. Műveiben olyan világot idéz meg, ahol élesen kettéválik a színlelés, hamisítás, kiszámítottság látszatbirodalma és a valóság. Legtöbb alkotásában drámaian össze is ütközik ez a kettő, s a hazugságvilág lelepleződésével végződik. Eszményi hőseinek fölénye abból ered, hogy mindkét világban otthon vannak. Egyszerre „pénzidomárok” és „lélekidomárok” - Bori Imre párhuzamával élve, s egyben két jellegzetes példára emlékeztetve: Az arany ember Tímár Mihályára és A lélekidomár Lándory Bertalanjára. Hatalmuk, rendkívüliségük forrása ez a kettős birtoklás, de kötöttségüké is. Csak akkor és úgy lehetnek teljes emberek, ha kétféle életet élnek, s ehhez két énjük tudatában vannak. Ez a belső kettősség pedig a totalitással egyidejűleg a vívódás és meghasonlás veszélyét is magában rejti. A regények átlagembereinek csak egy világa van, de náluk is kettősség mutatkozik: ösztöneikben, amelyen át a kor torzító hatalma érezteti befolyását. Kiemelkedő és köznapi Jókaihősnél egyaránt az emberi természet belső ellentmondásai, egészség és patológia jelenségei egyaránt felszínre kerülnek. Hazai irodalmunkban elsőként néz szembe „az ember tudat alatti énjével is”, amit ő „emberen alulinak” nevez. Kiemeli nőalakjai közül a kor ideáljának megfelelő szoborszerű, hideg szépségek sorozatát (Tímea, Pálma, Agatha hercegnő, Hanna, Idália, Kalme, Diodora, Méte, Godiva, Stella stb.) A kortárs francia, angol irodalom végzetes asszonyaival állítja párhuzamba őket. Valamennyien frigidek és szadista kéjt ígérőek, igen kézenfekvő a freudista értelmezésük, éppúgy, mint Jókai szerelemtanáé. Fontos észrevétel az, hogy a felbukkanó aberrációk itt nem biológiailag, hanem társadalmilag determináltak. A nő esetében a férfitől függ, hogy mivé válik, a férfi viszont társadalmi környezetétől meghatározott. Egy-egy emberben megférhet a hős vagy szörnyeteg, szűz vagy utcalány esélye. Magának a démonikus átalakulásnak is tanúi lehetünk több regényben, amikor tündérnő, Madonna-arc Medúza-fővé változik át (Medea A lélekidomórban, Athalie Az arany emberben, Amanda a Tégy jóiban stb.). A bámulat efféle iszonnyá átváltásai összetalálkoznak a szerelmi élet bizarr kettősségeivel, patologikus árnyalatainak megjelenítéseivel , a fájdalom gyönyörére vágyó szadomazochizmussal, a megveretést áhító mazochista élvezettel, a kivégzésekben gyönyörködéssel, testvérszerelemmel, orgiasztikus jelenetekkel. Bori Imre jelentékeny példatárat vonultat fel mindezek szemléltetésére (A tengerszemű hölgy, A szerelem bolondjai, Szép Mikhál, Fráter György stb.). Ehhez a megfigyelés-sorozathoz csatlakozik a „szép” mögött meghúzódó „rút” jókaias szerepköre, a rúttá átváltozástól a rútban való gyönyörködésig (főként a Kráó, Rákóczy fia részleteiben). Mindezekben a századvégi európai ízlés jegyeit mutatja fel, éppúgy, mint a szent, egyházi, bibliai képek mögött felbukkanó profán, erotikus varázs megidézéseiben. Szent Antal megkísérlése, Salome, Putifámé, Atalanta (az ölni is kész férfias nő), Káin, mind a lélek rejtélyeinek a tudatalattiból feltörő szenvedélynek ismétlődő motívumai. A kor ízlésváltozásainak nyomát leli meg a környezetrajzok tárgyias, pazar színezésű részletezéseiben (a tenger mély világa, kőzetek, növénytenyészetek képe); a népi életképek szociológiai