Kortárs, 1983. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)

1983 / 9. szám - Iszlai Zoltán: Az iram (diszkrét elbeszélés)

- Családtagként - mondja Jóanyám. - A házmester is alkoholista. Engedi. - Pedig dides gyogukt hozzá - jegyzi meg Apám elsöprő fölénnyel. Az őrült társbérlőnek tavaly ilyenkor ahhoz nem volt joga, hogy­­ Apám előszobában hagyott sárcipőit - az ötödik emeletről - beledobja a liftaknába, így aztán az elmélkedést lezárva látogatásomat befejeztem. A szerkesztőségben (III. 27. 0914) H. (őrnagy) hívott fel, B. (ezredes) megbízásából. Aki lehet, hogy influenzás lett, de azt üzente, hogy a Könyvtár­ban rendelkezésemre áll a TUDOMÁNYOS ÉRTEKEZÉS, amiből mindent meg fogok tudni, ami csak kell­­ a riportomhoz. Ha még azon túl is kell valami, annak érdekében kizsákmányolhatom H. (őrnagyot), személyesen. J. sógoromra is ráférne E. (húgom) telefonja (III. 27. 1400) szerint bárme­lyik az előbbi kettő közül. Mert se nem erős, se nem egészséges. Ennek ellenére E. (húgom) azt mondja róla, hogy: - Nyugtalankodik. - Ez már nem jó jel. Vagy jó jel. - Nehéz helyzetben van, de könnyebben érzi magát. - Lehet, hogy másodszor is meg kell műteniök. - Kíváncsiak, hogy mi van a másik fejében? - gúnyolódom idétlenül. Ezt nem kellett volna kérdeznem. Még sötét humorú széljegyzet formában sem. De hát ilyen az, mikor a vicces emberből kibuffan az elkeseredés. Húgom: - Négy órakor már be is mehetek hozzája. Úgy mondja, mintha örülne. Pedig talán nem örül. Mert nincs kizárva, hogy - rémséges gyámhatósági idiómával - ezt hívják az utolsó láthatásnak. - Tizenhat nulla nullára - mondaná a pontos B. (ezredes) a vízipálmás betegek szakszerű gyámolítója, mi megint egybegyűlünk „négyen, testvérek”. Hogy „mellette legyünk E.-nek, húgunknak” mondja húgom, M., feketébe hajló palaszürkében, már csak azért is, mert doktor P. E. (Lóránd?) akkor nyilatko­zik. Addig is elmondom J. (sógorom) dolgát szerkesztőségünkben N. L. költő­nek, aki szerette őt, mert dolgoztak együtt és N. L. (költő) is olyan fajta, mint J. (sógorom): imádja magáról egyszer-egyszer a húst csontig lemelózni. Aztán elpanasztom sorsát R. titkárnőnek is. Ő J. sógoromat még elbájoló fiatalkorából ismerte. Mintha hozzájuk akarnám kötni holmi emlékmadzaggal. Mint a törpék Gullivert, hogy ne tudná elszakítani őt erről a földtekéről a balszerencse. De máris ténfergek (III. 27. 15??) a (nagy)városban. - Ha nem tudsz micsinálni, rögtön cipőt veszel magadnak - mondogatja (mindig) a Feleségem. Vettem hát egy (Gulaski gyártmányú) cipőt, és fölmentem a Feleségemhez egy tízemeletes toronyház hegyébe. - Vettem egy cipőt. - Mert megint nem tudtál micsinálni - mondta (mint mindig) a Feleségem. Feleségem Zs. munkatársnőjének szives kínálására ezután ribizlivel vegyes meggybort nyakalhattam, mert ennyi volt a maradékjuk. Mikor új (Gulaski) cipőmben III. 27. 1529-kor a kis földalatti villamos M.

Next