Kortárs, 1983. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 9. szám - Iszlai Zoltán: Az iram (diszkrét elbeszélés)
- Családtagként - mondja Jóanyám. - A házmester is alkoholista. Engedi. - Pedig dides gyogukt hozzá - jegyzi meg Apám elsöprő fölénnyel. Az őrült társbérlőnek tavaly ilyenkor ahhoz nem volt joga, hogy Apám előszobában hagyott sárcipőit - az ötödik emeletről - beledobja a liftaknába, így aztán az elmélkedést lezárva látogatásomat befejeztem. A szerkesztőségben (III. 27. 0914) H. (őrnagy) hívott fel, B. (ezredes) megbízásából. Aki lehet, hogy influenzás lett, de azt üzente, hogy a Könyvtárban rendelkezésemre áll a TUDOMÁNYOS ÉRTEKEZÉS, amiből mindent meg fogok tudni, ami csak kell a riportomhoz. Ha még azon túl is kell valami, annak érdekében kizsákmányolhatom H. (őrnagyot), személyesen. J. sógoromra is ráférne E. (húgom) telefonja (III. 27. 1400) szerint bármelyik az előbbi kettő közül. Mert se nem erős, se nem egészséges. Ennek ellenére E. (húgom) azt mondja róla, hogy: - Nyugtalankodik. - Ez már nem jó jel. Vagy jó jel. - Nehéz helyzetben van, de könnyebben érzi magát. - Lehet, hogy másodszor is meg kell műteniök. - Kíváncsiak, hogy mi van a másik fejében? - gúnyolódom idétlenül. Ezt nem kellett volna kérdeznem. Még sötét humorú széljegyzet formában sem. De hát ilyen az, mikor a vicces emberből kibuffan az elkeseredés. Húgom: - Négy órakor már be is mehetek hozzája. Úgy mondja, mintha örülne. Pedig talán nem örül. Mert nincs kizárva, hogy - rémséges gyámhatósági idiómával - ezt hívják az utolsó láthatásnak. - Tizenhat nulla nullára - mondaná a pontos B. (ezredes) a vízipálmás betegek szakszerű gyámolítója, mi megint egybegyűlünk „négyen, testvérek”. Hogy „mellette legyünk E.-nek, húgunknak” mondja húgom, M., feketébe hajló palaszürkében, már csak azért is, mert doktor P. E. (Lóránd?) akkor nyilatkozik. Addig is elmondom J. (sógorom) dolgát szerkesztőségünkben N. L. költőnek, aki szerette őt, mert dolgoztak együtt és N. L. (költő) is olyan fajta, mint J. (sógorom): imádja magáról egyszer-egyszer a húst csontig lemelózni. Aztán elpanasztom sorsát R. titkárnőnek is. Ő J. sógoromat még elbájoló fiatalkorából ismerte. Mintha hozzájuk akarnám kötni holmi emlékmadzaggal. Mint a törpék Gullivert, hogy ne tudná elszakítani őt erről a földtekéről a balszerencse. De máris ténfergek (III. 27. 15??) a (nagy)városban. - Ha nem tudsz micsinálni, rögtön cipőt veszel magadnak - mondogatja (mindig) a Feleségem. Vettem hát egy (Gulaski gyártmányú) cipőt, és fölmentem a Feleségemhez egy tízemeletes toronyház hegyébe. - Vettem egy cipőt. - Mert megint nem tudtál micsinálni - mondta (mint mindig) a Feleségem. Feleségem Zs. munkatársnőjének szives kínálására ezután ribizlivel vegyes meggybort nyakalhattam, mert ennyi volt a maradékjuk. Mikor új (Gulaski) cipőmben III. 27. 1529-kor a kis földalatti villamos M.