Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 9. szám - Nemes György: Az írógépszalag (novella)
nyer, házinyúl, háztáji, tájházi, tájjelegű borok, tájjelegű Írók, Tiszahát, Szamoshát, mellből hátba hátból mellbe, egy mell, egy pipi melle, egy kebel, kebelbarát, emlő, csecs, csöcs, pöcs, Pötsch műkorcsolya bajnoknő, Waldteufel keringő, Herkulesfürdői emlék, emlény, emlékszel még? jut még eszedbe a múltnak? szép volt, de szép, de szép, be’ szép, de’ szép. Szép Ernő, Lila akác, lila akác, akácos ut, kócos ut, ácos ut, cos ut, Kossuth, ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajos, ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a haza, nem megyünk még haza. Haza csak ott van, hol jog is van, jogot a népnek az emberiség szent nevében, emberiség, emberség, emberiesség, állatiság, állatság, állatiasság, nagyság, Kassák, Kassák Lajos, Kossuth Lajos, kellene egy szövegszótár, hogy minden hatókör rímes verseket faraghasson, nemcsak az, aki a költészet virtuóza, Róza, próza, prósza, sub rosa, kövér virágba bújik a darázsba, a hosszú út után selyptes garage~ba, mért garage~ba? mért nem garázsba? ablak, mutasd nekem, hol az a boldogabb lak, a költészet virtuóz lányai mind Kosztoldnyai... Az írógépszalag felső része, ahogy az egyre gyorsuló kopogás nyomán a föl-fölugró betűkarok vége beléjük nyomódik, már kezd kopottabbá szürkülni. Az írógép szalagtovábbítója oda- és visszairányítja a lassan mozgó fekete csíkot. Már jól látszik, hogy a szalag elvesztette ártatlanságát - szűzi testét sok száz ütés taposta barázdássá. Föláll, végigaraszol a megrakott könyvállványok előtt. Mindjárt a felső sor elején megakad a szeme egy vaskos kötet gerincén. Kihúzza a könyvet, leteszi az írógép mellé. Találomra kinyitja, s gyorsan másolni kezdi a szöveget, két ujjal, de rendkívüli sebességgel veri a billentyűket. Ez éppen jó rész, gondolja, ezt fogom lemásolni. Egyetlen pillanatot se veszíthetett többé. Kihúzta a baltát, két kézre, és szinte eszmélet és erőkifejtés nélkül fölemelte, gépiesen lebocsátotta, fokával az asszony fejére. Eddig nem fejtett ki erőt, de mihelyt lesújtott, érezte, hogy ereje föltámad. Hol van az ő ereje? Hová lett? Az egykori öklözőé és hosszútávfutóé? Kit kéne agyonütni, hogy ne érezze a tehetetlenséget? Lapoz két oldalt, s most a lap közepén kezdi. A boldogtalan Lizaveta olyan együgyű volt, annyira elvesztette a fejét, hogy már a kezét se tartotta maga elé védekezve. Pedig ez lett volna a legtermészetesebb, legszükségesebb mozdulat, mert a balta már ott lebegett a feje fölött. Csak bal karját nyújtotta lassan előre, úgy akarta távoltartani a támadót. A balta élével érte a homlokát... Hohó! Hohoho! Hol az alany? Illetve: melyik az alany? ő vagy a balta? Úgy is érthető, hogy Raszkolnyikov a balta élével érte Lizaveta homlokát. Ha nem úgy fordítják magyarra, hogy a balta élével, hanem úgy, hogy a balta éle, nincs semmi bizonytalanság. Na, ebből elég! Föláll, keresgél a polcok előtt, s végül Thomas Mann egyik könyvét veszi a kezébe. A súlyra is, mondanivalóra is az egyik legnehezebbet, legbonyolultabbat, a Doktor Faustust. Nézzük csak, hogy megy az írás - azaz másolás - mindjárt a legnehezebbnél, Dante /«/mzojának mottóként odabiggyesztett soraival: Lo giorno se n’andava a l’aere bruno toglieva gli anima che sono in terra dalle fatiche loro, ed io sol uno... Igen, megjött az éjjel, vége a napnak, az ő napjának alighanem, s kevésbé szépen, mint Babits szavaival: Eltávozott a nap.