Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 11. szám - KRITIKA-SZEMLE - Rónay László: Zelk Zoltán: Nappali menedékhely
SZEMLE Zelk Zoltán: Nappali menedékhely A negyvenes évek végén történhetett. Akkor még álltak a régi Fradi-pálya ütött-kopott falelátói. Apámmal másztunk fölfelé az A-oldalon emelkedő, nyikorgó építmény lépcsőin, szemben velünk a B-közép háborgott, mint a tenger, pedig még meg sem kezdődött a varázslatos játék. Apám egyszer csak megtorpant. Kis termetű férfival üdvözölték egymást, nagy lelkesedéssel. „Figyeled? - mondta a számomra ismeretlen úr, és a szotyolaárus felé bökött - Őt lesem egész idő alatt. Vajon milyen érzés lehet szotyolát kínálni meccs közben? És ha lemarad egy gólról?” Aggodalmaskodva csóválta a fejét. Mélyen átéltem aggályait. Valóban, szörnyű érzés lehet. Ez volt Zelk Zoltán, Kohut Vili bombagóljának lelkesült énekese, az örök játékos és szurkoló. Akkor még nem ismertem a híres anekdotát a másik íróról, aki tévesen telefonálta meg az örökrangadó eredményét lapjának, mert nem a játékot figyelte, hanem a lelátó eseményeit, s nem is egészen értettem, milyen szurkoló az, aki nem a játéktérre mereszti a tekintetét, eufóriás állapotban követve az ott történteket, hanem az árusok lelkébe igyekszik magát beleélni. Aztán a Tegnap és a Féktávolságon belül lírai kistárcái megsejtettek valamit a hétköznapok művészetéről, arról a kivételes beleérző képességről, mely Zelket mindig is jellemezte. A Nappali menedékhely Sinka Erzsébet - ő egyébként Zelk Zoltán életének áldozatos részese, és a „négy fal között” írt versek múzsája által kötetbe gyűjtött prózai írásai azonban az ismert kötetek után is meglepetést jelentenek. Elsősorban azért, mert az olvasó elcsodálkozik, milyen sokoldalú író volt Zelk Zoltán, s mily kivételes érzékkel tudta költészetté lényegíteni - mert hiszen ezek a tárcái voltaképp költemények - az apró hétköznapi tényeket. Kosztolányi szegényebb kiadásban. Ez első benyomása olvasójának. A „szegényebb” minősítés elsősorban nem a tárcák és egyéb műfajú prózai írások színvonalára vonatkozik, hanem azok keletkezésének hátterére. Bizonyosak lehetünk benne, hogy Zelk Zoltán egyik mintaképe a tárcaíró Kosztolányi volt, aki napról napra írta kis színeseit, s e feladatát olyan könnyedén, elegánsan és színvonalasan látta el, hogy iskolát teremtett vele. A különbség kettejük között leginkább abban érzékeltethető, hogy Kosztolányi megfigyelt, Zelk pedig átélte mindazt, amit megírt. A mintakép kávéházban ült, vagy gyorsvonatról figyelt kifelé, Zelk gyalog közlekedett, legfeljebb személyvonaton. Kosztolányi orvosi várókban szippantotta be a halál „vad aether-szagát”, Zelk külvárosi grundokon és izzadságszagú tornatermekben leste a test és lélek kitartóbbá edzésének műhelytitkait. Kosztolányi számára téma volt a szegénység, Zelk szegény volt, néha, mint a templom egere. Kosztolányi napról napra teljesítette penzumait, melyekre kemény, de persze a legnagyobbat megillető szerződés kötelezte, Zelk számára viszont valóban „menedékhelyet” jelentett a prózaírás, s talán azt a lehetőséget, hogy a kenyérre olykor parizer is jusson a tárcák révén. Ahogy költészetében, tárcáiban is mindig megcsendül egy nosztalgikus, fájdalmas felhang (vagy ha nem csendül meg, akkor fölöslegesen patetikus). Remek megfigyelő volt, s ennek talán nem mond ellent az a megállapítás, hogy riportjai - mert riportokat is irt! - kicsit konvencionálisak, túlságosan is vigyázott, nehogy megsértse a kérdezz! felelek! játékszabályait. Akkor volt igazán elemében, amikor kedve szerint bolyonghatott a külvárosban, amikor a szegénység fájdalmas és kilátástalan megnyilvánulásait idézhette. Nem volt felháborodó típus, de amit leírt, megjelenített, lázító kommentárok nélkül is hiteles látlelete a harmincas évek sokat emlegetett társadalmi különbségeinek. Érdemes néhány szót szólnunk Zelk Zoltán novelláiról, mert ezekben is a tárcáiban megpendített hangot viszi tovább, de finomabban, kidolgozottabban, még inkább ügyelve a csattanóra, amely általában is fontos hatáskeltő eleme prózai írásainak. József Attila nem volt ugyan elbeszélő tehetség, de az öreg suszterről, Csoszogiról írt elbeszélése méltán került be a tankönyvekbe. Zelk Zoltán elbeszéléseinek középpontjában is hasonló figurák szerepelnek: Csoszogi leszármazottai.