Kortárs, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 3. szám - JEGYZET - Domokos Mátyás: Irodalomtudós a magyar elbeszélés forradalmáról - Bodnár György: A "mese" lélekvándorlása
lométerkőtől” elindulva — megtett az első nagy kiteljesedésig Kaffka Margit írói világában. Annak a koncepciónak a fonalát követve, amely ugyan nem tőle ered, mint felismerés, hanem a hajdani vonulás egyik résztvevőjétől, Színi Gyulától, de Bodnár Györgyé az érdem, hogy észrevette - tudtommal elsőként az irodalomtörténészek közül: a Nyugat, amely minden műfajban fórumot biztosított az „új idők, új dalainak”, indulása első számaiban (de később is) szinte programszerűen törekedett arra, s ennek Ady Endre, Balázs Béla, Elek Artúr, Ignotus, Lukács György, Schöpflin Aladár, Fenyő Miksa, Bíró Lajos korabeli írásai a dokumentumai, hogy ezt a nálunk — és a nagyvilágban — jelentkező bizonyos „új”-at tanulmányok, elmélkedések sorozatában is tudatosítsa. Így írt, mindjárt az első számban, 1908-ban, Színi Gyula egy tanulmányt, A „mese” alkonya címmel, amelyben nem kevesebbet állít, mint hogy „az elbeszélő művészet valódi súlya nem azon van, amit mondunk, és ami alapjában véve igen véges, hanem azon, ahogyan mondjuk, ami viszont végtelen”. Ez az állítás az igazán eredeti felismerésekre jellemző egyszerűséggel és evidenciával hat változatlanul ma is, hiszen könnyű belátni, hogy az élet bizonyos értelemben csakugyan ismétli önmagát („ismétlődik minden minduntalan”, énekelte már Szappho is), a történetek száma tehát, amelyeket az élet produkálhat, csakugyan véges. Végtelen azonban a történetek álruhája, vagyis elbeszélésük módja és látószöge, mint ahogyan két egyforma tanúvallomás sem létezik egyazon eseményről, vagy két egyforma falevél ugyanannak a fának a lombjából. S ugyan miért is szegné meg a létezésnek a mindent átfogó, formai-morfológiai törvényét éppen a létezés eseményeivel, az élet történéseivel és emberi motivációival kapcsolatban tett, s a művészi különbözés ambíciójától fűtött írói tanúvallomások végtelen sorozata? Persze csak akkor, ha - tehetség és egyéniség függvényében - teljesíteni tudja Ignotusnak, a Nyugat főszerkesztőjének ugyancsak az induló folyóirat hasábjain megfogalmazott, nevezetes esztétikai imperatívuszát: „a művészetnek semmi egyéb törvénye nincs, mint ez az egy: tudd magad kifejezni!” Az új magyar elbeszélés forrásvidékének a feltérképezéséhez (ismétlem: tudtommal először, mert ez a magyar elbeszélés forradalmát ss annak szükségességét jelző Szini-tanulmány jellemző módon a Magyar Remekírók 1978- ban megjelent Esszépanoráma 1900-1944. című hatalmas, háromkötetes, kb. 3300 oldalas gyűjteményében sem kapott helyet) Bodnár György fedezte fel ezt a kiindulópontot, égtájat és irányt és mértékül használható kódot és perspektívát kínáló tanulmányt, amelynek figyelembevételével körülrajzolta az új magyar irodalmi valóság szellembirodalmának a határait könyve anyagának elemző elrendezése során. Még fontosabbnak érzem azonban a Szini Gyula írói koncepciójának elfogadásában rejlő tudósi gesztus - alázat - irányultságát (et nunc venio ad fortissimum, ami létjogosultságot adhat ennek a jegyzetnek, hiszen a könyv tüzetes irodalomtörténeti mérlegének elkészítése nyilván a szakkritika feladata); azt, hogy a szerző ezt az átfogó rendező elvet tárgyának, magának a magyar irodalomnak az objektíve létező anyagából merítette, ami irodalomtörténészeink gyakorlatában meglehetősen ritka erény. S nem valamiféle esztétikai, vagy másmilyen eredetű dogma prekoncepciójából, amire nálunk mindig túl nagy a csábítás. Részint a szakma jellegéből következően, amely kényszerűen megköveteli, hogy a teremtő szabadság vonzó szabálytalanságát és rendetlen