Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)

1994 / 7. szám - Bor Ambrus: Kísérletek (esszé)

2 Véletlen dátum Tényleg merő véletlen, hogy épp ma van (vagy volna?) az első valamit (sokat?) érő valamikori lány neve napja. Az elsőket megjegyezzük, s ha a naptárra pillantunk, futólag mindig eszünkbe jut a nevük napja. Nekem tengerparti terasszal, tengerszag­gal, suta búcsúreggellel együtt, örökké, dadogtuk, nem tudom, miért kellene ezen most derülnöm, s egy hónap múlva kitört a háború. Negyvenkilenc év telt el, amikorra hat esztendeje egy rekedtes att jelentkezett telefonon. Megmagyarázta, hogy kicsoda, nem a francia becenevét ismételte meg két­szer, hanem a teljes keresztnevet, másodszorra szinte sikoltva vagy türelmetlenül; tu­datta, hogy útban Sztambulból haza Rómába megszakította a repülőutat, mert azt mondják, „Budapest é la perla dei Danubio”. Ideges élénkséggel nevetett bele a kagylóba: — Te is mondtad, hogy az! — És: — Találkozzunk. Vacsora a Várban. Egy kicsit sokalltam a súlyos és műves arany nyakláncát, ujján a nagy kámeás, Apolló-fejes gyűrűt. Római dáma galambszürke útikosztümben, fi­nom jelenség. Körvonala és merengő, savószínű tekintete ismerős, első pillantásában futó meghökkenés. Helyet kerestünk. — Itt huzatot érzek — mondta. — Te nem? -De. A második asztal védett sarokban volt. Valamilyen Rossinit ettünk, zsenge ré­­pácskákkal és rizzsel. Súlyos tálak, súlyos evőeszköz. — Ízlik? — Ó, igen. — A bor? — Zamatos. Másnap hazarepült. Más öregember A tengerparti terasz és a fanyar jódszagú tengeri saláta illata idején, érettségi utáni nyáron, meglett férfi, sőt öreg szerettem volna lenni. Az öregek okosak és tekintélye­sek voltak, arcukat nemes fából árkosra faragta az idő. Nagyapámra emlékeztem, gyerekkoromból. Vastag, faragott kampójú sétabottal járt, azt a tekintély jelvényének néztem, mint a kertvárosi Müller nyugállományú szá­zados kardját. Nagyapa nem támaszkodott a botra, inkább játszott vele, úgy forgatta csuklóból, mintha földet mért volna ölezővel. Utolsó nyáron fehér vászonöltönyben, keménygallérosan és nyakkendősen közeledett a fák árnyékában a szomszéd utca fe­lől, ahol egy tornyos villa emeletén laktak nemzetes asszony nagyanyámmal, sokajtós pohárszékek közt, s nem tudom, mivel töltötte az idejét. Talán Jókait olvasott, talán a kék csövű puskáját tisztogatta — zöld posztós, faragott keretes tábla lógott a falon az ágya fölött, két forgópisztoly volt fölakasztva rá meg a dupla csövű puska —, nagy medvét lőtt vele Máramarosban vagy délen, Fogarasban, a vad bozontos irhája az ágy előtt hasalt a padlón, domború fejében meg lehetett botlani: — Teringettél, te gyerek!

Next