Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1994 / 7. szám - Bor Ambrus: Kísérletek (esszé)
2 Véletlen dátum Tényleg merő véletlen, hogy épp ma van (vagy volna?) az első valamit (sokat?) érő valamikori lány neve napja. Az elsőket megjegyezzük, s ha a naptárra pillantunk, futólag mindig eszünkbe jut a nevük napja. Nekem tengerparti terasszal, tengerszaggal, suta búcsúreggellel együtt, örökké, dadogtuk, nem tudom, miért kellene ezen most derülnöm, s egy hónap múlva kitört a háború. Negyvenkilenc év telt el, amikorra hat esztendeje egy rekedtes att jelentkezett telefonon. Megmagyarázta, hogy kicsoda, nem a francia becenevét ismételte meg kétszer, hanem a teljes keresztnevet, másodszorra szinte sikoltva vagy türelmetlenül; tudatta, hogy útban Sztambulból haza Rómába megszakította a repülőutat, mert azt mondják, „Budapest é la perla dei Danubio”. Ideges élénkséggel nevetett bele a kagylóba: — Te is mondtad, hogy az! — És: — Találkozzunk. Vacsora a Várban. Egy kicsit sokalltam a súlyos és műves arany nyakláncát, ujján a nagy kámeás, Apolló-fejes gyűrűt. Római dáma galambszürke útikosztümben, finom jelenség. Körvonala és merengő, savószínű tekintete ismerős, első pillantásában futó meghökkenés. Helyet kerestünk. — Itt huzatot érzek — mondta. — Te nem? -De. A második asztal védett sarokban volt. Valamilyen Rossinit ettünk, zsenge répácskákkal és rizzsel. Súlyos tálak, súlyos evőeszköz. — Ízlik? — Ó, igen. — A bor? — Zamatos. Másnap hazarepült. Más öregember A tengerparti terasz és a fanyar jódszagú tengeri saláta illata idején, érettségi utáni nyáron, meglett férfi, sőt öreg szerettem volna lenni. Az öregek okosak és tekintélyesek voltak, arcukat nemes fából árkosra faragta az idő. Nagyapámra emlékeztem, gyerekkoromból. Vastag, faragott kampójú sétabottal járt, azt a tekintély jelvényének néztem, mint a kertvárosi Müller nyugállományú százados kardját. Nagyapa nem támaszkodott a botra, inkább játszott vele, úgy forgatta csuklóból, mintha földet mért volna ölezővel. Utolsó nyáron fehér vászonöltönyben, keménygallérosan és nyakkendősen közeledett a fák árnyékában a szomszéd utca felől, ahol egy tornyos villa emeletén laktak nemzetes asszony nagyanyámmal, sokajtós pohárszékek közt, s nem tudom, mivel töltötte az idejét. Talán Jókait olvasott, talán a kék csövű puskáját tisztogatta — zöld posztós, faragott keretes tábla lógott a falon az ágya fölött, két forgópisztoly volt fölakasztva rá meg a dupla csövű puska —, nagy medvét lőtt vele Máramarosban vagy délen, Fogarasban, a vad bozontos irhája az ágy előtt hasalt a padlón, domború fejében meg lehetett botlani: — Teringettél, te gyerek!