Kortárs, 1994. július-december (38. évfolyam, 7-12. szám)
1994 / 10. szám - Horváth Elemér: Peregrinatio (curriculum vitae)
102 CURRICULUM VITAE ted, hogy eljöttél. Fölakasztottak volna.” A felelősség nem vállalása volt a súlyosabb kihágás, mert arra a meggyőződésemre épült, hogy a felelősségre vonók semmiféle legitimitással nem rendelkeztek ahhoz, hogy felelősségre vonhassanak. A hatalom és a törvény közötti különbség megszűnt Magyarországon. (Kedves földim, Galgóczi Erzsébet később sikertelenül próbált kompromisszumot találni ott, ahol kompromiszszum nem volt lehetséges. Vagy törvény van, vagy hatalom.) A néhány éves tanulmányaiból nem diploma lett, hanem egy könyörtelenül távolodó élet, egy emberé, aki embersége megőrzése érdekében hajlandó volt nemcsak kockára tenni, de elveszíteni is magyarságát, sőt talán költői mivoltát is. Hol voltak a huszonkét éves fiatalember felelőtlenségének gyökerei? Ma, negyven évvel később sem hiszem, hogy az ember kizárólag biológiailag determinált. Családom történetében nincs tudomásom patologikus jelenségekről. A hanyatló anyai ágon inkább a tekintélytisztelet, a kompromisszumvállalás, a korrumpálhatóság dominált, az emelkedő apai ágon a rebellis, örökös-ellenzéki magatartás. Egyik örökség sem magyarázza kielégítően 1956-os állásfoglalásomat. Döntőnek érzem ma is a fordulat évét mint elhatározó eseményt. Akkor kezdődően kaptam az elutasító üzenetet: nem kellesz, legfeljebb megtűrünk a legminimálisabb emberi fokon, s mi több, ez az elutasítás teljesen független attól, hogy hogyan viselkedsz. Tizenöt éves voltam. Itt találkoztam először a kései Ágoston istenével, a kegyelem könyörtelen tanával. A kezdeti természetes értetlenséget hamar fölváltotta a nem kevésbé természetes hübrisz, az, amit Grotius így fogalmazott meg: ,,Ha nem kellek a hazámnak, nekem sem kell a hazám.” 1956 egyet jelentett nekem: el innen. Ez a hübrisz tovább tartott a nagy türelemmel befogadó Nyugaton, jóllehet a lázadó gőg oka megszűnt. Az ekkorra már teljesen elidegenedett fiatalember képtelen volt elfogadni a segítő kezeket. Azt tettem ösztönösen és nagy gyönyörűséggel, amit ma így fogalmaznék meg: „Az odisszea lényege nem az, hogy minél gyorsabban eljussak Ithakába, hanem az út maga, bárhová vigyen.” Környezetem ezt céltalan kalandozásnak minősítette, és rossz néven is vette könnyelműségemet. Ők azok, akik gyorsan hazaérkeztek, felelőtlen mellékutak nélkül, orvosok, tanárok, mérnökök, Ithaka örök lakosai. Jóval később kezdett derengeni bennem, hogy amit embertelen hübrisszel privilégiumként viseltem, milyen kiérdemeletlen kegyelem volt. Akkor sem én, sem környezetem nem láthatta ezt. A hat év Itáliában nem kallódás volt, hanem a korábbi identitás elvesztésének első állomása. Az a ma is feledhetetlenül kedves anarchia, amit úgy hívunk: ifjúság. Amikor elmúlt, és Itáliából mennem kellett, Kalüpszó jött velem. Amerika, ahová 1962-ben kivándoroltam, néhány évtized folyamán visszaadta emberi dimenzióimat. Az az alaptalan hübrisz, ami az európait jellemezte, elhamvadt a látszólag sziszifuszi munka végzésében. Brutálisnak tűnt, pedig valójában fölemelő volt az üzenet, amivel Amerika fogadott: „Az vagy, amivé teszed magad. S bármivé teszed magad, annak értékét-méltóságát az erőfeszítésed határozza meg.” Ez nem volt messze hajdani édenem mottójától: ora et labora. Nem, nem érkeztem vissza a gyerek Pannonhalmájára, csupán az derült ki az évek folyamán, hogy hazám peregrinatio. Labora... eleget tenni a civitas terrena követelményeinek. Ora... amit kaptál, kapsz vagy kapni fogsz, a szó legszorosabb értelmében ajándék.