Kortárs, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 5. szám - Kolozsvári Papp László: A szálában (regényrészlet)
— Könnyű volt, hiszen a felesége ki tudja, hol csatangol — mondja Rita, s a Professzor tűnődve hallgatja vissza valamiféle belső magnószalagról a lány hangjának modulációit, hangulatát, megpróbálván kiszűrni belőlük azt, amit a szavak nem közvetíteni, hanem elrejteni hivatottak. De nem olyan fontos az egész, úgyhogy... (— Tényleg nem fontos? — kérdi kéretlenül a Diák. — Tényleg, öregem! — mondja a Professzor.) — Amáliám valóban nem volt velem, de ez egyrészt egy csöppet sem szokatlan, másrészt megvan a maga örömteli oldala, harmadrészt a maga elrejtése csak még érdekesebb lett volna, ha ő is megjelenik a Fridáék fogadásán... Elhatároztam tehát, hogy fogságba vetem magát. — Arra nem gondolt, hogy esetleg én lázadok fel? — Arra nem, hogy őszinte legyek... Magáról annyira lerí, hogy a kutya se sírna maga után, hogy... — Nagyon kedves, köszönöm, de azért kereshettek volna. A magamfajta perditának lehetne például egy stricije. — Ne folytassa, az is lerí magáról, hogy nem... mondjuk talán úgy, hogy nem kalandor. Másrészt reméltem, hogy sikerül megnyernem a fogsághoz. — Tudja meg, hogy nem nyert meg! — emeli meg a hangját Rita. — Tán azért láncoltam meg!—mondja eltűnődve a Professzor, személytelenebb már nem is lehetne a hangja s a mosolya. — Tart otthon láncot? — csattan a lány hangja, mint egy vizsgálóbíróé, aki végső keresztkérdéseivel hozakodik elő. — Hova gondol?! Amikor biztonságba helyeztem magát az emeleten, vagyis miután jól kialudta magát a ládában, kapott enni, kicsempésztem a fürdőszobába, s visszacsempésztem a szobába, elmentem, hogy ennivalót s fehérneműt vegyek magának... — A rózsaszínű nem tetszik, de a méretemet eltalálta. — Köszönöm az elismerést. Megálltam egy kis üzletnél, s mellette egy kirakatban mindenféle lószerszám volt kiakasztva. — Korbács nem volt? — De volt. Azt is kellett volna vennem? Márton úr súlya alatt alig hallhatón reccsen meg a hajópadló, a Professzor oda se néz, Rita azonban úgy kapja oda a fejét, mintha valaki beszakasztotta volna az ajtót. Vagy mintha el akarná rejteni az arcát valaki elől. Ez a valaki nem lehet a Professzor (— Nem ő az!), hiszen a Professzor úgyis látja. Márton úr füles kosarat tesz a fal mellett körbefutó padra. Háromliteres palack nyaka kandikál ki belőle, a kisvártatva frissen használt széna illata lengi be a szálát. — Ebből is, Márton úr! —mondja a Professzor. — Kettővel! S a Rita vörös-fekete borára mutat. — Az valóban kiváló évjárat, Artúr úr!— Mintha játszanának, Márton úr!, Artúr úr!, így nem beszélnek emberek már rég ebben az országban! Két régi ismerős játékos szertartása... Nem szertartás-e minden egy kicsit, ami jó?) — Tudja, mi következik, Márton úr?— Talán csak nem a számla? Fizetni persze kell, de Ferencről és erről a Márton úrról, akinek a nagyszülei Erdélyből menekültek a maradék Magyarországra, el sem tudom képzelni, hogy ezt úgy intézzék, ahogyan közönséges vendéglőkben, közönséges vendég és fogadós közt szokás.) — A sajt azonnal itt lesz! — A konyakról pedig lemondok ezúttal. Kedves Rita, magának sem tanácsolom! Ez a vörösbor épp a sajthoz való, s épp a kívánatos mértékben szemtelenedik el tőle... Ha már szóba hozta a korbácsot... Ezt ugyan romlott barátomnak, a Furfangos Diáknak kellene elmondania, de ennek több akadálya is van. Nem az a legfőbb, hogy nem ismerik egymást, s az sem akadály.