Kortárs, 1995. július-december (39. évfolyam, 7-12. szám)
1995 / 10. szám - Szakolczay Lajos: Szabó Gyula / A névtelen katona; Magyar jeremiád; Mit ér a nyelvünk, ha magyar?
114 OLVASÓPRÓBA Szakolczay Lajos Szabó Gyula: A névtelen katona PÜSKI, 1994 Egy három évvel ezelőtti nyári napot idéz meg a kolozsvári író vallomása: „Éppen szól a reggeli harangszó a monostori dombon, a nap nem süt, vékony felhő fátyolozza félborongón az eget. Hétfő van, hét kezdődik, kezdeni kell újból valamit magunkkal. A harangszó és az égborongás mellett apám lelke »száll belém«...” Miért is várta Szabó Gyula — ezúttal már harmadszor vagy negyedszer, hiszen az évek során többször és többféle módon indult el benne az emlékezés — ezt a döntő pillanatot? Azért, hogy megint elkezdődhessék egy történelmi, sokáig ugyan mindenhol titokként kezelt, de a családi legendáriumban fő helyet elfoglaló esemény tárgyalása. Ugyanis az író édesapja, Szabó Mózes kurtaazért kurta, mert a homoródalmási Szabók között igencsak dívott a megkülönböztető gúnynevek — Istók, pipás stb. — viselése) tagja volt annak a Székely határőrségnek, amely a második világháborúban frontszolgálatot imitáló hátországként védte a magyar hazát. E furcsa szervezet tagjai Udvarhely, Csík és Háromszék megyékből toborzódtak; „apák és fiúk” katonaságaként is számon tartották őket, hiszen az állomány tizennyolc és negyvenöt év közötti férfiakból tevődött össze. Szabó Mózes kurta, az eszes, valaha a kőfaragó-mesterlevél kiváltásához szükséges bizonyítványt is megszerzett földművelő a maga negyvenhárom évével épphogy csak belefért a csapatba. Nyilván korosságának és a papírmunkában is megnyilvánuló pontosságának, rendszeretetének volt köszönhető, hogy rábízatott az alakulat ügyesbajos dolgainak (lőszervételezés, szabadságra való eltávozás stb.) följegyzése. S minthogy „a történelem szerencsekerekének újabb fordulásánál fogva Almás ismét Magyarország keleti szegletében volt Almás”, a magyar királyi katonaság eme különleges egységének—ezredének? — ugyancsak megszaporodott a tennivalója. Egy országrészt — a frissen visszakerült szülőföldet kellett védeniük. A névtelen katona című dokumentumregény? lírai hevületű önéletrajzi elemeket is magába vegyítő történelmi montázs? alapja az a két, ma már szakadozott, helyenként nehezen olvasható notesz (napló) és pár tábori levelezőlap, amely a székely határőr apa negyvenes évekbeli útjáról megmaradt. Vonulásuk — pontosabban Szabó Mózes kurta 1944. augusztus 1-jétől 1945. április 22-ig tartó frontszolgálata, vagyis az ez idő alatt több mint háromszáz községet érintő országjárás—indítja meg az író fantáziáját, aki nem eseményrajzot ad, hanem személyes emlékkel, falurajzzal, családtörténettel átszőtt, hely- és irodalomtörténeti s szociológiai adalékokkal ugyancsak gazdagított krónikát. Egyrészt szerelmes földrajzot, mintha Elhunyt katonáink emlékére meg kéne idézni mindazon helyeket, amelyek hangulatukkal, szépségükkel, lakóiknak a katonát oltalmazó-segítő — tevőleges — jóindulatával beépültek a XX. századi magyar, a Székely határőrséget is megszülő történelmébe. Másrészt az esszékalandozásban otthonos szellem azzal kelt izgalmat, hogy a korabeli eseményeket szüntelen rávetíti a mára: a Szabó Gyula által fölidézett — íróilag összerántott, megálmodott — történelemben alig vannak kis és nagy pontok, csak hősiességek, otthont teremtő és védő, a szegényt: az élet, a sors, a történelem, a politika bekebelezése-mesterkedése folytán meglopottat fölmagasztosító ünnepi megnyilvánulások. Talán még a rossz is csak arra való, hogy mindezek ellenében föl lehessen mutatni a küzdelem tiszta igazságát. Szabó Gyula igencsak el van érzékenyülve, amikor édesapjára gondol. Érdekes, amikor a történelemmel, a Székely határőrség mozgalmas — a szolgálatban is örökké mozgó csapat — életével, a támadás és védelem különféle fortélyaival, a homoródalmási unitárius egyházközség ügyeivel s nem utolsósorban a kisebbségi helytállás és megmaradás módozataival foglalkozik, amikor adatra adatot, névre nevet, idézetre idézetet halmoz. (Jobbára a nem is mindig vagy csak nehezen követhető teljességre törekvés lendíti előre, melyhez a mondatfolyandárokba beépített montázs éppúgy alapul szolgál, mint az idősíkok és a történések helyszíneinek sűrű — oda-vissza — váltogatása.) Ám a dokumentumértéknél — amikor rögzítve van az apa noteszában a katonai alakulat által fölvett fegyverek-lőszerek darabszáma, a vonulás terepe, a menekülés iránya, s a fiú esetében a székelykeresztúri konviktusi díj az 1943. nov. 1-jétől 1944. jún. 20-ig terjedő iskolaévre stb. — sokkal érdekesebb az a jellemrajz, amely a homoródalmási parasztcsalád fejét, Szabó Mózes kurtát, ezt a hallgatag, csupán a földben, a termésben, a munkában, a családban s a hazában bízó értelmes földmívesembert szinte égi magasságokba emeli. Ez az irodalmi hőssé nőtt történelmi hős, akit a véletlen helyzet sodort a cselekvésbe, az életrajzi adalékok sűrűjében jól megformált figurává vált, de