Kortárs, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 5. szám - Ambrus Lajos: Szent Öreg Kutya - Mednyánszky László, 1852-1919
fájdalmában, elunva a jezsuita vegzálást, kitépte magát a szorítókötésekből, leugrott az ősi sifonérről, és nekirontott az első széksorban díszmagyarban feszítő alispán úr enyhén molyos atillájának — szétcibálva a több száz éves, aranyat érő tafotát, így aztán a harmadik tételre már viharos körülmények közt került sor: a többi macska is elszabadult, és nekivadultan támadta meg a rémüldöző koncertlátogatókat, összevissza karmolászva őket. És így tovább: swifti figurák sora a Felföldön — a „magyar álmodok”, ahogy Halász Gábor nevezte őket, a különös, enyhén degenerált, akaratgyenge, dekadens főrendeket. Mi másnak nevezhető a bolond hagymázas Keglevich gróf (Imre), aki mélyenszántó szociális utópiáját akként kívánta megvalósítani, hogy Albániában magyar eredetű mintafarmot, tudományos ihlettel felépített falansztert kívánt létrehozni, és szerencsétlen parasztjait oda is telepítette. Az idegen „termelési viszonyok”, valamint az első, különösen hideg hegyi tél és az ifjú gróf végzetes tüdőbaja teljes csődbe sodorták az experimentális műveletet. A korszellemnek megfelelően darwinisták voltak az öngyilkos, szépreményű ifjak is, egy Csáky gróf és az első magyar miniszterelnök unokája, Batthyány Géza. „Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek, szőrszálhasogatóak. Ami kevés erejük volna, azt nem a nagy, hanem a kis dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol sincs annyi perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn, a mi kis bérces hazánkban” — írta róluk (és saját magáról) a nem kevésbé dekadens főúr, a Párizs-bolond és Sarah Bernhard szűk baráti köréhez tartozó tüdőbeteg Justh Zsigmond, aki végül is alföldi birtokán parasztszínházat szervezett, Shakespeare- és Moliére-darabokat adatott elő paraszt színészeivel. Fuimus (Voltunk) című, legjobb regényében kíméletlen nyíltsággal megírja ezt az „elveszett nemzedéket” — egyetlen üdítő kivétel talán csak Czobor Lipót, Mednyánszky regényalakja ebben a színes díszhalakkal teli, különös akváriumban. Mednyánszky, a Szent Öreg Kutya — aki élete utolsó szakaszában vált igazán mély, érett festővé, igazi megszállottjává a „határtalan horizontoknak” — a háborúban éli majd meg azt az együttes drámát, a tájét és az emberét, amely őt mindvégig oly erőteljesen foglalkoztatta. „Ha fiatal koromban háborúban vettem volna részt!” — kiált fel negyven-egynéhány évesen; hihetetlenül vonzották a Monumentalitásra emlékeztető élmények (lásd a falfestészet) — a valóságosak is, az álmok is. A természetet hamar birtokba veszi: „... az esték Веско körül a Vág partján... Az ég oly nagynak, a föld oly kicsinek látszik s egy-egy csillag ragyogása csak még szomorúbbá teszi a zöldes esti eget nyugat felé... Az élet akkor oly rövidnek látszik, a szerelem és annyi más érzés oly semmis, mindamellett, hogy másrészt különös vágyakat ébreszt az emberben ezen hangulat, melyek kínzóak és határozatlanok, mint oly édes álmok, melyek teljesülésében úgy sincs semmi remény”—napokat csatangolt a havasokban, öregemberként is naphosszat bírja a járást, túrázást, sziklára mászást; Czóbel Minkával meg is másszák a késmárki csúcsot. Vonzották az extremitások, a különlegességek, kivégzésekre járt (a festő Csók Istvánt épp haláljelenetei felületessége miatt marasztalja el); húga említi, amint hírét veszi az Etna legújabb kitörésének, hanyatt-homlok rohan oda — olyan közel merészkedik a tűzhányóhoz, amennyire csak lehetséges, és csodás dolgokat lát: friss, harsogóan zöld gesztenyeerdők lobbannak hirtelen lángra, és enyésznek el monumentális vízióként a láva tüzében. De önkéntesnek csapott fel a szegedi árvízhez, és gyalogmunkásként éjjel-nappal robotolt a töltésen; kolerajárványban önfeláldozóan ápolta a betegeket — különleges jelenségek „szaktudósaként” igyekezett elvegyülni kortársai között itthon és külföldön, és az élmények metafizikáját megfogalmazni. A rozsdavörös és a megszáradt vagy megalvadt vér szinte lángra gyújtja a már erjedő érzelmeket, írta a színek fiziológiájáról. (Szegeden esett meg vele a már-már Jack Londont idéző anekdotikus kaland: valami véderőmű körül kószált, és rajzolgatott a határban, és persze hamarosan „előállították” mint csavargót és kémet, majd persze a tömlöcbe csukták. De hamarosan a térparancsnokhoz, Görgei Kornélhoz, a tábornok fiához futnak a hajdúk, és izgatottan jelentik, hogy egy csavargó, rajzoló, kémgyanús egyén bént a kóterben nem átall a nagyságos parancsnok úrra hivatkozni. Az ifjabb Görgei rövid habozás után azt kérdi: rongyos? Igen.