Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 4. szám - 1956 az irodalomban (Bodnár György, Standeisky Éva, Gömöri György, Kenyeres Zoltán, Lengyel Balázs, Pomogáts Béla, Czigány Lóránt és Rónay László írásai)

művével vetette össze az egyetemes magyar zenei géniuszt. A folyóiratnak ez a tette azonban csak a kor magyar szellemi életének nyomora mellett számított történelminek. Valódi felfede­zésre akkor adott lehetőséget sorsa, amikor először mutathatta be gazdag illusztrációkkal és tanulmányban a fiatal Kondor Bélát. Ez a látszólag belső forradalom persze korántsem vonta ki a szerkesztőséget a kulturális politika ütközéseiből. A folyóirat két vezetőjét majdnem minden szám után berendelték vala­melyik illetékes testület elé, s volt olyan szám, az 1956. évi harmadik, amelyet újratördelve össze kellett vonnunk a következővel. S máskor „vitapartnereink” még egy-egy metaforában is a szocializmus támadását fedezték fel. Bizonyára az egyre növekvő ellenerők s talán a központi hatalom lazulása mentett meg bennünket az adminisztratív intézkedésektől. A korabeli irodalmi közvélemény s főleg az új nemzedékek és egyetemisták a kortársi visszhangban és a visszaemlékezésekben egyaránt izgalmas várakozást előidéző folyóiratnak érezték az Új Hangot. A szerkesztők személyes tapasztalataikban is élvezték a folyóirat növek­vő tekintélyét. Erre befejezésül hadd hozzak egyetlen példát a magam ötvenhatos történetéből. Én 1956. október 23-án este az Új Hang felelős szerkesztőjeként az esztergomi Tiszti Klub meg­hívottja voltam, ahol konzultációs előadást kellett tartanom. A konzultációs kérdés így hang­zott: Miért harcolnak a magyar írók? Talán előadásom feléig jutottam, amikor a klub parancs­noka félbeszakított, s közölte, hogy meg kell hallgatnunk Gerő elvtársat. Ezután körbevették a fiatal tisztek, egyetlen mondatba sűrítve az elmaradt vitát: „Ezért kár volt abbahagynia!” Ven­déglátóim azután meghívtak egy kávéra a város eszpresszójába, majd onnan szólította el őket a készültségi parancs. Egy ideig még egyedül hallgattam az öregedő dizőzt, majd visszavonul­tam a Fürdő Szállóba. Aludni azonban képtelen voltam, ezért a hajnali busszal hazaindultam. Számomra a buszkalauznő töredékes beszámolóiból, majd az esztergom-budapesti út falvai­nak látképeiből állt össze az előző este története. Budapesten már a felkelő város fogadott. A további napokat az írószövetségben éltem át, egészen decemberig, a kapuk bezárásáig. Az Új Hang a többi folyóirattal együtt megszűnt. Végkielégítésünk kéthavi fizetés volt. Standeisky Éva írószövetségi taggyűlés a forradalom alatt Az 1956-os forradalom második hete a pluralitás és a fenyegetettség jegyében telt. A több­­szólamúság, a sokszínűség a megélénkülő közélet sajátossága volt, a halálos veszély kívülről tornyosult a győztes forradalom fölé. Nem lehetett tudni, hogy a birodalom urai mikor elégelik meg Magyarország önállósulási törekvéseit. A szorongató feszültség nem mindenkit kerített hatalmába. A győzelem mámorában a je­len és a jövő rózsásabbnak is tűnhetett. Az emberek többsége úgy érezte, hogy az építés és az újjáépítés ideje jött el: a nyolc, tizenkét éve vagy még régebben elfojtott vágyak, álmok, politi­kai tervek megvalósításának időszaka következik. A többség, úgy tűnik, az „igazi” - a nemze­ti, a demokratikus - szocializmusban bízott. Egy igazságosabb társadalmi rendszerben, amely nincs kiszolgáltatva egy nagyhatalomnak, szociálisan érzékeny, s amelyben érvényesülnek a szabadságjogok. Kétféle alaptendencia érvényesült. Egyrészt létrejöttek a szétesett hatalmi szervek pótlásá­ra és az önszerveződési igények kielégítésére a helyi népi szervek: a forradalmi bizottságok, munkástanácsok, nemzetőrségek. Másrészt politikai pártok születtek vagy alakultak újjá. A pártprogramra, a követendő ideológia kidolgozására nem volt idejük, az október 30-a utáni

Next