Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5. szám - Czigány Lóránt: "Nyolc" évszázad magyar versei (Hét évszázad magyar költői)
Csemegézés II. Mielőtt írni kezdtem volna a jelen dolgozatot, három hónapig az íróasztalomon tartottam a Hét évszázad magyar költőit, és munka közben, ha idézetet kellett ellenőriznem, vagy recenziót olvastam olyan fiatal(abb) költőről, akit csak névről, folyóiratban kapkodva elolvasott versekből ismertem, elsőnek a Hét évszázadból tájékozódtam, s meg kell mondanom, egy esettől eltekintve mindig sikerrel. Erre korábban nem volt példa, mert a régi Hét évszázadok bizonyos költőket kirekesztettek. Dsida Jenő vagy Mécs László például még az 5. kiadásból is hiányzik, 1979-ben Lakatos már érdemük szerinti terjedelemben szerepelteti őket. Budai Parmenius István, az Oxfordba került magyar humanista, Sir Humphrey Gilbert utazásának latin nyelvű krónikása, aki 1583-ban Új-foundland közelében a tengerbe veszett, (gondolom) első alkalommal szerepel magyar költői antológiában. Bár az angol-magyar irodalmi kapcsolatok kutatói régóta ismerik, az irodalmi tudat csak azután vette tudomásul létezését, hogy két kanadai irodalomtörténész monográfiát írt róla (1972). Parmenius csak így lehetett saját hazájában (is) próféta. Kalmár György Prodromusiból két, ügyesen kiválasztott részlet kapott helyet az antológiában. „A magyar irodalom ismeretlen monstruma”, ahogy Weöres Sándor nevezi ezt a XVIII. századi utazót, nyelvészt és (mindenekfelett) csodabogarat, szintén először szerepel magyar költői antológiában. Kortársai (Kazinczy például) ismerték ugyan, de költészetével Weöres Sándorig nem tudtak mihez kezdeni, bár nyelvészeti munkásságát számosan kommentálták (itthon is). Éppen ezért szerencsésnek tarthatjuk, hogy Weöres Sándor famulusa a Három veréb hal szemmel (1977) összeállításában és a régi magyar anyag kompilátora a terítéken lévő antológiában egy és ugyanazon személy, Kovács Sándor Iván volt. Weöres Sándor antológiája ugyanis mérföldkő a régi magyar irodalomról alkotott nézeteink megújításában. Illő, hogy az ismertetés kapcsán erről szó essék. Nagyító alatt I. Valamikor a század elején Szabó Dezső, aki ígéretes finnugor nyelvésznek indult, azzal csapta oda a céduláit, hogy elege van azokból, „akik kódexirodalmunk cafatjaiban balhásszák a nemzeti szellemet”. A helyzet nem sokat javult fullánkos megjegyzése óta. Újabb glosszák (legutóbb az Oxfordi glosszák), töredékek, cafatok kerülnek elő kódexek táblái alól, gyakran még az olvasatok sem egyértelműek, de egy-két éven belül akad egy élénk képzeletvilágú filosz, aki ritmust, rímeket fedez fel, és elhangzik a csatakiáltás: íme, újabb megdönthetetlen bizonyítéka, hogy a töredék versrészlet. Nem tudom. Lehet. Szakfolyóiratokban az effajta vizsgálódásoknak helyük van, éppen úgy, mint amikor valaki újból felfedi Anonymus kilétét. Teljesen más dolog ezeket a (valóban) becses töredékeket a bizonyosság látszatával tálalni. A Königsbergi Töredékre és a Gyulafehérvári Sorokra már utaltam. De mit szóljak a következőhöz: VERSES ÜDVÖZLET Emericus Török Köszön Krisztinának Legyen könnyebb inhának Száz jó napot Kétszáz jó éjt