Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5. szám - Czigány Lóránt: "Nyolc" évszázad magyar versei (Hét évszázad magyar költői)
katos Istvánnak pikkje van rájuk. A tanácsadótól, Petőcz Andrástól elvártam volna, hogy felvilágosítsa Lakatost a tényállásról, hiszen neki is voltak avantgárd kitörései. (Egyszer Marly-le- Roi-ban például bezárta a közönséget egy sötét terembe, s női harisnyanadrággal a fején üvöltött a fülünkbe. „Performansz” volt ez a javából, én is szenvedő alanya voltam. De kibírtam, és megint csak becsületszavamra kijelentem, hogy Petőczöt nincs szándékomban kizárni a magyar irodalomból.) Ha Lakatos nem nevezi néven Papp Tibort és Nagy Pált, semmi kifogásom nem lenne eljárása ellen. De így kipécézve borsóra térdepeltem őket, mint Platónt a falanszterben, erős. Nem kicsit, nagyon erős. Főként egy olyan országban, ahol a tyúkszemek iránti tapintat minden képzeletet felülmúl. Helyesebb lett volna, ha Lakatos István előbb tájékozódik, s csak utána kezd el élcelődni. Ha nevek említése nélkül kihagyja a Magyar Műhely alkotóit, nem hánytorgatnám fel az esetet. De így minősíthetetlen modortalanság, amit művelt. Namármost. Harmadszor. Engedje meg Lakatos István, hogy emlékeztessem Devecseri Gáborra. Egy Nonn György nevű kultúrapparatcsiknak (állítólag) azt mondta: „Ön már csak egy latin tagadószó lesz, mikor én még mindig magyar költő.” Volt ebben némi nagyképűség is. Amit viszont Papp Tibor mondhatna Lakatosnak, abban nincs: „Már azt sem fogják tudni rólad, hogy költő voltál-e vagy kalaposinas, számítógépes programom (Disztichon Alfa, 1994) még mindig ontani fogja a formailag tökéletes magyar nyelvű disztichonokat.” Szemben Devecseri költői túlzásával, ez matematikailag bizonyítható tény. Papp Tibor első magyar versgenerátora 16 billió disztichont képes előállítani, s ehhez több millió évre van szükség. Ha ezen Lakatos nevet, ám tegye. Ha a Föld lakhatatlanná válik majd, s Papp Tibor programját átmentik, mondjuk, a Szinuszra, esetleg ez marad meg a magyar költészetből. Gyászkeret nélkül. Végszó és halleluja Sok mindenről kellene, lehetne és szerettem volna még írni. A kortárs költők válogatásából kirajzolódó arcélekről. Az elrajzolt Ady-portréról. (Ady örökre kortársunk.) A túl vázlatos Nagy László-képről. A halvány ceruzával megrajzolt Szived Jánosról. De már így is, vélem én, visszaéltem a kortárs vendégszeretetével, jóindulatú türelmével, hiszen ki hallott már ilyet, hogy egy jöttment künnfentes ennyit lefetyeljen recenzió ürügyén. Hátravan még az örömujjongás. Mert ujjongok is szívből. Hiszen amit a kezemben tartok, nekem mégiscsak szent szövegek összessége, a magyarul beszélők irodalmának legfontosabb, legújabb korpusza. Benne van a múltam, jelenem és (őszintén hiszem) a jövőm is. Mert hiába jártam be minden messze földet, tartományt, és hiába rovom e sorokat Londonban, a dicsőt, az égi szépet mégiscsak itt találom meg az avar pusztákon, a deserta avarorumon, ahogy Regino prümi apát nevezte térségünket több mint ezer évvel ezelőtt. Itt, ahol tudják, anélkül, hogy cinkosan összekacsintanánk, miért írtam haragunit haragudni helyett, ahol nem lehetek siralmtudatlan, csak írástudatlan, ahol Lakatos és Papp Tibor is egy család nyelvén dalol. Ha lakatlan szigetre vetne végzetem, s csak ezt a 2646 oldalas művet vihetném magammal, mindenem meglenne, amire szükségem van. Őrizhetném a kincses temetőket, dörmöghetnék egy sor Petőfit. Ez a könyv elterelné figyelmemet arról, hogy az albánok ölik egymást, hogy miben rejtőzik carcinogén anyag. Tépelődhetnék, van-e értelme csodálatosan fölösleges ikes igéinkhez ragaszkodnom, hogy miért fontosabb nekem Kosztolányi, mint Shakespeare, itt lenn a földi lenniségben. Béke legyen velünk. (Tevan Kiadó, 1996)