Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 5. szám - Czigány Lóránt: "Nyolc" évszázad magyar versei (Hét évszázad magyar költői)

katos Istvánnak pikkje van rájuk. A tanácsadótól, Petőcz Andrástól elvártam volna, hogy felvi­lágosítsa Lakatost a tényállásról, hiszen neki is voltak avantgárd kitörései. (Egyszer Marly-le- Roi-ban például bezárta a közönséget egy sötét terembe, s női harisnyanadrággal a fején üvöl­tött a fülünkbe. „Performansz” volt ez a javából, én is szenvedő alanya voltam. De kibírtam, és megint csak becsületszavamra kijelentem, hogy Petőczöt nincs szándékomban kizárni a ma­gyar irodalomból.) Ha Lakatos nem nevezi néven Papp Tibort és Nagy Pált, semmi kifogásom nem lenne eljárása ellen. De így kipécézve borsóra térdepelte­m őket, mint Platónt a falansz­terben, erős. Nem kicsit, nagyon erős. Főként egy olyan országban, ahol a tyúkszemek iránti tapintat minden képzeletet felülmúl. Helyesebb lett volna, ha Lakatos István előbb tájékozó­dik, s csak utána kezd el élcelődni. Ha nevek említése nélkül kihagyja a Magyar Műhely alko­tóit, nem hánytorgatnám fel az esetet. De így minősíthetetlen modortalanság, amit művelt. Namármost. Harmadszor. Engedje meg Lakatos István, hogy emlékeztessem Devecseri Gáborra. Egy Nonn György nevű kultúrapparatcsiknak (állítólag) azt mondta: „Ön már csak egy latin tagadószó lesz, mikor én még mindig magyar költő.” Volt ebben némi nagyképűség is. Amit viszont Papp Tibor mondhatna Lakatosnak, abban nincs: „Már azt sem fogják tudni ró­lad, hogy költő voltál-e vagy kalaposinas, számítógépes programom (Disztichon Alfa, 1994) még mindig ontani fogja a formailag tökéletes magyar nyelvű disztichonokat.” Szemben Devecseri költői túlzásával, ez matematikailag bizonyítható tény. Papp Tibor első magyar vers­­generátora 16 billió disztichont képes előállítani, s ehhez több millió évre van szükség. Ha ezen Lakatos nevet, ám tegye. Ha a Föld lakhatatlanná válik majd, s Papp Tibor programját át­mentik, mondjuk, a Szinuszra, esetleg ez marad meg a magyar költészetből. Gyászkeret nélkül. Végszó és halleluja Sok mindenről kellene, lehetne és szerettem volna még írni. A kortárs költők válogatásá­ból kirajzolódó arcélekről. Az elrajzolt Ady-portréról. (Ady örökre kortársunk.) A túl vázlatos Nagy László-képről. A halvány ceruzával megrajzolt Szived Jánosról. De már így is, vélem én, visszaéltem a kortárs vendégszeretetével, jóindulatú türelmével, hiszen ki hallott már ilyet, hogy egy jöttment künnfentes ennyit lefetyeljen recenzió ürügyén. Hátravan még az örömujjongás. Mert ujjongok is szívből. Hiszen amit a kezemben tartok, nekem mégiscsak szent szövegek összessége, a magyarul beszélők irodalmának legfontosabb, legújabb korpusza. Benne van a múltam, jelenem és (őszintén hiszem) a jövőm is. Mert hiába jártam be minden messze földet, tartományt, és hiába rovom e sorokat Londonban, a dicsőt, az égi szépet mégiscsak itt találom meg az avar pusztákon, a deserta avarorumon, ahogy Regino prümi apát nevezte térségünket több mint ezer évvel ezelőtt. Itt, ahol tudják, anélkül, hogy cinkosan összekacsintanánk, miért írtam haragun­it haragudni helyett, ahol nem lehetek siralmtudatlan, csak írástudatlan, ahol Lakatos és Papp Tibor is egy család nyelvén dalol. Ha lakatlan szigetre vetne végzetem, s csak ezt a 2646 oldalas művet vihetném magammal, minde­nem meglenne, amire szükségem van. Őrizhetném a kincses temetőket, dörmöghetnék egy sor Petőfit. Ez a könyv elterelné figyelmemet arról, hogy az albánok ölik egymást, hogy miben rejtőzik carcinogén anyag. Tépelődhetnék, van-e értelme csodálatosan fölösleges ikes igéink­hez ragaszkodnom, hogy miért fontosabb nekem Kosztolányi, mint Shakespeare, itt lenn a föl­di lenniségben. Béke legyen velünk. (Tevan Kiadó, 1996)

Next