Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 6. szám - Cs. Nagy Ibolya: Énkép - bársonnyal, ciánnal (Csoóri Sándor: Ha volna életem)

másik életet nem. Csoóri olyan látószöget választ e költeményekben­­ korszerűbben: onnan beszél „honnan nem látszik más, csak ami­­ volt valaha” (Álmatlanság). Ez utóbbi mű Kosz­tolányi Hajnali részegségének lírai alaphelyzetét idézve erőteljes, lendületes, sodró képekkel, nyolcsoros, ritmusos tagolásban, a sorvégi rímek zenéjére is figyelve jeleníti meg az előhívha­­tatlan álmot: „édes méze marad a kasban”, a „két kupálatlan zöld dióként” a semmibe meredő szemet, s a semmiből lassan árnyként feltűnő múltat. Ám a „horpadt, megviselt test”, a békét­­len, kiábrándult, csalódott lélek már nemcsak az álmot kergeti el: „nincs itt semmi, / mitől a szemem kialudna”, de a kép - szélesebb értelmezési sávot nyitva a mindenből, az országból kiűzöttség, a fölöslegesség, a hiábavalóság, az eltaszítottság érzetének - már a költői szereptu­dat változásaira utaló jelzésként is értékelhető. A köztes lét állapota(i) Valami furcsa, eddig tetten nem érhető létállapotról is árulkodnak ezek a versek, az időél­mény másik sajátos megjelenési formájaként. A még és a már felzaklató lélektani helyzetének érzékeléséről, a köztes lét állapotáról! „Még láttok néha” - írja az azonos című versben -, de „már rég nem sejtem, ki susog a fákban / és ki görnyed a villámokban hétrét”. A tüdő, a vese „örömest fölrepülne még a felhők fölé” (Elmúltam hatvan), de „Most már a földet nézem” (Ha már a kezek is elmennek); „Élek még?... Vagy már csak más­­ emlékeiben fehéredik a hó is?” (Téli tűnődés). Az élmény valamiféle bűnbánó, megbocsátást kérő gesztust is előcsal a költő­ből, hogy már csak magára figyel, lassú távozóként (Bűnbánó vers). Ebből a­­ ki tudja, miért ott, de a tibeti filozófiában oly pontosan értett s oly természetesnek tartott­­ léthelyzetből az ezredvég önmagával és a világgal meghasonlott, civilizált embere-költője számára kétfelé nyíl­hatna) út. Az egyiket, bár cikluscímben hívja föl rá a figyelmet (Isten lépked), a költő maga zárja le: Csoórinak nincsenek - még az Ady sugallta értelemben sem - a hitetlenül hívő ember kétkedé­séből és kétségbeeséséből, magányából és bizonytalanságából gyűrt istenes versei, pedig Is­tent meg-megszólítja, s egyre többször. Az individuális kivetettség állapotának egyik lehetsé­ges reakciójaként, de csak kísértve s nem birto­kolva az élményt. Szép, jellemző példája ennek a Megyek s te mosdatsz engem című vers. Csoóri számára­­ eddig­­ nem adatott meg, csak a „zsoltáros”, eltűnt gyermekkorban, sem a tételes vallás rituáléjában való megmerítkezés nyu­galma, sem ama „másik Isten”, a „rejtelmesebb”, csak bennünk lévő Úr irányító, felügyelő sze­­retetében való hit békessége. Tartanak engemet egy szálon, mondja, mondta, talán nem is versben, csak egy vallomásában a költőtárs, Nagy Gáspár. Csoóri Sándor nem ismeri e transz­cendens, de biztonságérzetet adó függés állapotát. Az ő Istenhez forduló sorai a hitre való al­kalmasság vágyának kibeszélései. A vers alapmotívuma, indító képe a kis, hegyi templomot idézi föl, ahol a halott ősökkel és a gyermekkor ábrázolható, látható Isten-képével egyszerre szembesül: Istennel, aki „hét varjúval viteti magát / most is az égbe, / hóna alatt harang és ka­ticabogár, / mögötte hosszan suhogó vizek”, s akinek vágyott visszatérésében szeretne hinni a költő. A kép - „Isten, megmosdatsz újra / őszi esődben” - a meghatóan, szánandóan kitakart lélek óhaja, lírai énképe. Nincs is a kötetben ennél mélyebb, intenzívebb kapocs a költő és Is­ten között: Isten mindig valaminek a szinonimájaként jelenik meg. A Soproni emlékben a halál üzenetét küldi angyalával, másutt a kegyelmi állapot megnevezése, „egy-egy fölvillámló szó­ban, porzó­­ nevetésben” tűnik föl (Üzenet egykori barátaimnak), a Valami nehéz illat istene, Vörösmarty megőszült istenére utalva, „eszelős Lear királyaként „tébolyog” az országos rom­lás miatti költői fájdalom megtestesítőjeként, egy hatsorosban pedig a zene bűvöli elő. Isten lépked, de nem a költő felé: a „jézustalan csöndben” (Karácsony előtti hagyatko­zás), e kötetben, nem találtak egymásra.

Next