Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 6. szám - Szakolczay Lajos: "Ha egy mű akár egyetlen szelvényével is érvényes - korszerű" - Az Antológia Kiadó félszáz könyve

i4­ vánítása, s közben a valóságos, az áttelepülés folytán most már magyar földjével is marasztaló haza és az otthagyott szülőföld dolgait vizsgálja. Ágoston Vilmos kisebbségi álmára gondol - „az örök veszélyeztetettségi állapotnál »jobb lenne kizárólagos és intoleráns nemzetállamok átalakítása egy határok nélküli Európává»” (Levágott kéz- visszavont kéz?) az 1956-os forra­dalom örökérvényűségére emlékezik (A nemzet fogadalma) és az előtt a felvidéki politikus, a makulátlan Esterházy János előtt hajt fejet (címadó írás), akit galád módon meggyilkoltak. Semmi pátosz, semmi megindultság, mégis mindenik írását körüllengi valaminő otthonosság­érzés, melyben a történelmi hős és a példát követő utókor egymásra talál. A Donon innen, Donon túl emlékezés szerzője, Szigethy Lehel ugyancsak tudja, hogy az ő kálváriájának magvát Versailles-ban, a Trianon Palotában vetették el, s a II. világháború szen­vedései is itt, ebben az előkelő nemzetek által ráerőszakolt békében fogantak. Mert ebben a Don felé való hosszú menetelésben lehetnek kisebb-nagyobb sikerek (például a könyv III. fe­jezetében leírt harkovi katlancsata), ám a betegségig lesoványodott ember minden lépésével a hullakamra felé tart. Szigethy Lehelnek, az irodalomtól elég messze álló memoár írójának vé­gül is sikerült hazajutnia, s ha megjárta is a poklot, maradt annyi ereje, hogy számvetést készít­sen életútjáról. Banos János pedig társaival mezítlábas zarándokokként járták meg azt az utat, amelyben az emlékezők, a túlélők, noha elhunyt hősi halottaikat - nyugvóhelyeiket - keres­ték, önmagukhoz jutottak közelebb. A lírai hangoltságú, kis fejezetekből álló riportot (Jelentés a Don-kanyarból) olvasva óhatatlanul újra és újra kérdezzük a szerzővel: ezek a vágóhídra ki­hajtott fiatal parasztfiúk a német hadsereg utolsó csatlósaként hullajtották-e vérüket, vagy tu­datlan­ szerencsétlenként, mint a lámpa fénykörében megzavarodott bogár siettek saját végze­tük felé? A vesztesek igazságáról az erdélyi Székely János írt megrendítő verset, ám a történel­mi ítélkezést mindig a nagy, a győztes hatalmak gyakorolják. Ennyi talán elég is az Antológia Kiadó sokirányú alapozásáról. Erre az erős fundamentum­ra sok minden épülhet. Épült is, méghozzá egy olyan - helyenként nem a legerősebb, de egy­­egy vonásában föltétlen karakteres - szépirodalom, amely a korábban már említett gondoktól viselős. Ez az építkezés mindig az Illyés Gyula-i ötágú síp jegyében zajlott-zajlik, s az örök ér­vényű metafora nem engedi, hogy az egyetemes magyarság ügyei szőnyeg alá söpörtessenek. Megkockáztatom, ebből a szempontból a költészet az erősebb, hiszen a már egyediségükben is kiváló, itthoni életművek (Utassy József, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél lírája) mellé a nyu­gati magyar líra - s egy gyerekkötet erejéig a romániai magyar líra (Markó Béla: Karikázó idő - 1996) - egy-egy jellegzetes képviselője is fölzárkózott. Bár az ausztráliai Csepelyi Rudolf és a Németországban élő Tollas Tibor líraeszménye jobbára a Nyugat költőjére emlékeztet - akik meg tudtak hinni a forma varázslatában, a színek játékában, a rím dallamérlelő erejében -, ki­ki a maga módján igyekszik érvényt szerezni költői világképének. Tollas az érettebb, a verset politikai „titkokkal” elegyítő látnok. Ha Hazafelé című válogatott kötetéből csak két jellemző verset említünk - Bebádogoztak minden ablakot..., Fából faragott litánia -, már rámutattunk költészetének két, egymástól jól elütő sarkára is. Az egyik, jellegzetes példája a korai Bebádo­goztak..., börtönből szertekiáltott politikai hitvallás, melyben a feszes formaszerkezet és a né­miképp érzelmesre sikeredett, ám minden ízében protestáló dallam teremti meg a bent és a kint közti drámát. Nemzetközi hírnevet is alighanem innen szerzett­­ e két pólus intenzív meg­mutatásából. A Fából faragott litánia ennek épp az ellenkezője: szinte posztmodern versnek tetszik, noha tudatos a „formátlansága”. Tollas rafináltan közlő modora csak annyit enged meg, hogy a látszólag egymás mellé állított összetett szavak (mindegyikben a fa az elmaradhatatlan elem) fölidézzenek egy - óhatatlanul is a végkifejlet felé haladó­­ „spirálmozgást”, melynek vége megnevezve is utal Jézus megfeszítettségére. S ebben a kopogó fölsorolásban - „lármafa, szolgafa, bitófa, fejfa, kopjafa,­­ koszorúfa, keresztfa” -, amikor az élet és a halál olyannyira közel kerül egymáshoz, egyszerre csak jelentésessé válik - kinyílik­­ a vers.

Next