Kortárs, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-6. szám)

1998 / 6. szám - Albert Gábor: A Kossuth-ellenes emigráció - Szemere Bertalan levelezése (1849-1851)

Albert Gábor A Kossuth-ellenes emigráció SZEMERE BERTALAN LEVELEZÉSE (1849-1851) Emigráció! Az újkor, sőt, a legújabb kor találmánya. Legalábbis a szó. Ez is, mint annyi más, a francia forradalom „vívmánya”. Akkoriban kapott ez a szó politikai tartalmat, s vált használata általánossá a hata­lomból kiszorult, azt külföldről visszaszerezni szándékozók csoportjá­nak megbélyegzésére. Maga a jelenség persze nem új keletű, a törté­nelem természetes velejárója. Csakhogy korábban azokat, akik a ha­talmi versengésben alulmaradtak, és a leszámolás elől sikerült ide­genbe menekülniök, szökevénynek vagy éppen (jogtalan) trónköve­telőnek nevezték. A huszadik század közepén - visszazuhanva a történelem előtti időkbe - a politika az eredetileg negatív emigráns megjelölést is túlságosan rangosnak ítélte, s Magyaror­szágról csak disszidálni lehetett. Az emigráció egykorú a történelemmel. A magyar történelem első emigránsa valószínűleg Gyula vezér lehetett, aki a merseburgi püspök tudósítása szerint megszökve István király fog­ságából Boleszláv lengyel fejedelemhez menekült. Szent István a középkorban szokatlan nagy­lelkűséggel utánaküldte feleségét, s némi hadakozás után az „emigráns” Gyulát támogató Vitéz Boleszlával szövetséget is kötött. A hosszú, végeláthatatlan sort Vazul gyermekei, András, Béla és Levente folytatják, emig­­rációs állomásaik Csehország, a lengyel, majd a kijevi fejedelem udvara. Az államalapítás első századaiban a menekülőknek az olasz Pétert és a gyermek Salamont leszámítva mindig a szom­szédos keleti uralkodók nyújtottak oltalmat. Legtöbbjük a lengyel fejedelemségben, Kijevben, a cseh udvarban vagy éppen Bizáncban várta a jobb napok beköszöntét. Az emigráció vezető­je jobbára trónkövetelő is, az Árpád-ház leszármazottja, aki itthoni híveivel feltételezhetően to­vábbra is tartja a kapcsolatot, akik segítségével alkalomadtán igényét is érvényesíteni tudja. Ezekről a korai „emigrációkról”, diplomáciai tevékenységükről vajmi keveset tudunk. Még a múlt századi pozitivista, minden fellelhető adatot felkutató történetírás sem tájékoztat arról, hogy a késő középkori magyar emigrációk hogyan tartották kapcsolataikat az itthoniakkal, a pártjukon álló bárói ligákkal, mai terminológia szerint: az „ellenzékkel”. Az újkori emigrációk történetéről viszont már gazdag forrásanyag áll rendelkezésünkre, s például Mikes Kelemen, valamint Szekfű Gyula jóvoltából a „száműzött” Rákócziról két, elfo­gultságában is hiteles kép áll egymással szemben, egészíti ki egymást, vitatkozik egymással. A „nagynak” nevezett, a Kossuth vezette 1849-es emigráció története a leggazdagabban doku­mentált. Sajnálatos, hogy Jánossy Dénes és Hajnal István a törökországi (1849-51), valamint az angliai és amerikai (1851-1852) emigrációs éveket feldolgozó kötetei után az olaszországi évek iratanyaga már nem jelent meg. A hiányt csak részben tudja feledtetni Kossuth Lajos ira­tainak tizenhárom kötete és az összes művek eddig megjelent kötetei. A „nagy emigráció” azonban korántsem volt egységes. A Kossuth-szárny mellett jelentősé­gében azzal össze nem mérhető, de azzal szemben álló, mondhatnánk, Kossuth-ellenes emig­rációs csoport is működött. Ennek létéről úgyszólván csak a Kossuth környezetéhez tartozók MAGYAR MÁRCIUS 67

Next