Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 10. szám - Szente Imre: Boldogult emigránskorunkban
54 hést nyolc évvel később Molnár József az Új Látóhatárban Lőrincze Lajoshoz írt nyílt levelében. Hadd tegyem hozzá, hogy Molnár Józsefet sem hívták meg sem akkor, sem később, s nem hívtak meg senkit sem a stockholmi Magyar Házból a 80-as évek legvégén rendezett kecskeméti konferenciáig. Azon mint a Magyar Ház küldötte magam is részt vettem, de még a közeli rendszerváltás légkörében sem úsztam meg, hogy fasisztának ne nevezzen egy incisinci őskollaboráló, mivelhogy addig távol tartottam magamat az anyanyelvi konferenciáktól. Felszólalásomnak már az első mondata után türelmetlen kopogásba kezdett az elnök, hogy fogjam rövidre mondókámat, annál méretlenebbül adhatta elő lírai ömlenyét az, aki fasisztának nevezett. Elmondható tehát, hogy az Anyanyelvi Konferencia uralkodó szelleme két évtizeden keresztül sem változott: ott mindig is a kritikátlan gazsulálók, a rendszernek hízelgő „idegenbe szakadt hazánkfiai” vitték a szót. „ők lettek a sztárjaitok - írja Molnár a Lőrinczéhez intézett nyílt levélben -, őket fényképeztetitek a hazai félnagyságok társaságában (mert az egész nagyságok még nem ereszkednek le hozzájuk) és a külföldi követségek orosz-kaviáros fogadásain...” További idézetek a levélből: „Mi a nyilvánosság előtt sem mondunk mást, mint a legmeghittebb magánbeszélgetéseken. Ti viszont, ellentétben a magánbeszélgetéseinken elhangzott szavaitokkal, közlönyeitekben tovább folytatjátok a megosztó és bekerítő taktikát, még mindig csak az számít nyugati magyar írónak, aki, akármilyen tehetségtelen is, fejbólintásaival, az otthoni tabukról való következetes hallgatásával állandóan igazodik a »vonalhoz... Ne csodálkozzatok tehát azon, hogy mi továbbra is féltő gonddal őrködünk folyóiratunk és nyugati intézményeink szellemi függetlensége fölött, hogy minden magyarnak szóban és írásban módja legyen véleménye szabad kifejtésére...” Összefoglalva a 30-35 évig keservesen húzott-vont, fanyalogva-gyanakodva vállalt, ránk kényszerített dialógusból levonható tanulságokat, elmondhatjuk, hogy a ráfordított idő, fáradság és jó szándék ablakon kidobott pénz volt, esztelen pazarlás, megbocsáthatatlan s helyrehozhatatlan eltékozlása életünknek. Jobban tettük volna, ha azt az időt és energiát önmagunk, életművünk megvalósítására fordítjuk - ahogy ezt meg is tették azok a szerencsések, akiket határozott cél és elhivatottság fűzött már odahaza, s boldogan vetették rá magukat a számukra külföldön nyíló szabadabb, gazdagabb lehetőségekre. S nemcsak fizikusok, kémikusok, rák- és egyéb kutatók tehették ezt meg, hanem írók is, bár be kell látnunk, hogy ők - mesterségüknek az anyanyelvhez kötöttsége miatt - sokkal nehezebben. Ott csábított persze az alternatíva: sutba vágni az anyanyelvet, nemcsak hazát, hanem nyelvet is cserélni, angolul vagy franciául írni, belefolyni a világirodalomba, utat vágni milliárdos olvasótáborokig. Van is erre példa, nem is egy, köztük világnagyságok is, mint Ionescu. Magyar példa azonban nemigen jut eszembe; érdekes, hogy még a húszévesen külföldre került '56-os fiatalok tömegéből sem. írt ugyan nem egy idegen nyelven is hébe-hóba „anyanyelvi szinten”, de az ilyen kiruccanások után csak visszatértek a régi közegbe, nem tudatosan vállalt hűségből, inkább az idegenbe szakadt sorstársak bármily laza közösségének akolmelegét keresve. Amiből egyenesen következik, hogy az Új Látóhatárnak és más folyóiratoknak, valamint az Evangéliumi Konferenciának, a Szabadegyetemnek, a Mikes Kelemen Körnek s egyéb társulásoknak oroszlánrészük volt a fiatalok összetartásában, magyarnak megtartásában. De nem csak ezeknek. Mert az, hogy magyarul írhattak magyar lapokba, magyarul tarthattak előadásokat magyaroknak a konferenciákon, még nem minden, abból még nem lehet megélni. A kenyérkereső foglalkozások, de ezeket megelőzően az egyetemek, ahová az '56-os fiatalok a befogadó országokban kerültek, természetesen idegen nyelvi környezetbe kényszerítették őket, a legtöbbet egy egész életre. Számosan voltak azonban olyan szerencsések, hogy valamelyik amerikai, angol vagy más egyetemre jutottak be diplomájuk megszerzése után, méghozzá a magyar nyelv és irodalom oktatóinak egy már meglévő vagy éppen nekik kreált tanszékére. A forradalom „divatba hozta” a