Kortárs, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 6. szám - Szepesi Attila: Az anarcsi boszorkány - Czóbel Minka varázslásai
Szepesi Attila Az anarcsi boszorkány CZÓBEL MINKA VARÁZSLÁSAI Évekkel Ady költői forradalma előtt élt a Szabolcs megyei Anarcspusztán, a világ végén egy különös boszorkány. Egy istenáldotta költő, Czóbel Minka, irodalmunk egyik legnagyobb, legtitokzatosabb varázslója, akiről közvéleményünk láthatóan nem akart és ma sem akar tudomást venni. Megelőzte pedig a korát, több köze volt metafizikához, illanó sejtelmekhez és századvége-hangulathoz, mint bárki másnak. Azon az áttörhetetlennek látszó falon, mely Arany János varázslatos világa és az Adyé között húzódik, s melyet évtizedekig hiába ostromoltak a magyar poéták, Czóbel Minka szabadon átjárt, mint egy test nélküli tündér, aki - ha neki úgy tetszik - szellemalakot ölt. Átjárt a falon, legalábbis átszellemült pillanataiban, mert kevés olyan költője volt valaha is a magyar Parnasszusnak, aki egyenetlenebb életművet hagyott hátra, mint ő. Ám ahhoz kétség nem férhet, hogy ez a testi valójában rút boszorkány, ez a sugallatai és spirituális színérzékelése szerinti nő-Verlaine olyan verszenéket hallott meg, és a magányos szellem olyan sóvárgását fogalmazta dalokká, az ezredvégi széttöredezettségben is olyan misztikus áhítatú és démoni fényudvarú szavakat mondott ki, melyek ma is modernek. Magányos lélek volt, és az is maradt. Egy ifjonti álmaiba és enervált világvágyába belenyakló generáció olyan különce, aki - miközben szellemrokonai és indulása társai, Justh Zsigmondtól Reviczky Gyuláig, Gozsdu Elektől Gulácsy Lajosig mind rövid pályafutás után, a józanság meg a téboly határmezsgyéin egyensúlyozva hanyatlottak alá a korai pusztulásba -, ő, a verselő vidéki úriasszonnyá devalvált szoknyás poétalángész kis híján száz esztendeig élt. Mindenkit túlélt, csak a maga baljós árnyékán nem sikerült átúllépnie. Életidegen és - rejtetten, szinte félve titkoltan - hatalmas életvágyat rejtő mindentudó. Idegen nyelveket anyanyelvként beszélő, keleti bölcseletekben, szellemidézésben évmilliárdokat ujja hegyén táncoltató, misztikus álmokban otthonos boszorkány. Külsejében rút asszony, akiben a halálvágy és a spirituális sóvárgás összekeveredik. Egyszerre szent és morbid, akinek álmait visszafogja a konvenció, de oldottabb pillanataiban a nyelve ráhangolódik az új idők új dalaira, az eljövendő korok lázbeszédére. Az az időszak, melyben fel-felszikráznak remekei, a poétai otthontalanságé. A költőkre nyomasztóan súlyosul a hatalmas elődök szellemárnyéka. Érzik a világ új borzongásait, de nincsen szavuk, hogy azokat kimondhatnák. Csupa megbicsaklott próbálkozás, ellobbant élet, csupa félig sikerült életmű. A látomás eleven, de a versbeszéd öröklött verklihangja miatt a költő nem tudja az érvényes szót kimondani. Új versmuzsikához új hangszerek is kellenének, ám ezek fájóan hiányoznak még. Mintha mindnyájukra érvényes volna a kitűnő Cholnoky Viktor novellájának szentenciája: Paganinit hajdan álmában meglátogatta az ördög, és megmutatta neki, hogyan kell hegedülni, ám eme kispolgári korszak alkotóit elkerüli az ördög, a művészek démona, nekik maguknak kéne az új idők új dallamait megérezniük. Cholnoky hőse (és persze maga az író is) az ördög tüntető távolmaradását az alkohollal kompenzálta. Czóbel Minka, a jól szituált vidéki polgárasszony már neveltetése miatt sem te