Kortárs, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 6. szám - Szepesi Attila: Az anarcsi boszorkány - Czóbel Minka varázslásai
hette ugyanezt. Nem egy nagyálmú kortársa hőkölt vissza, a kitűnő Vargha Gyula például, amikor a dilemma megkísértette, hogy úri származása dacára beálljon-e az elátkozott apacsok, a látomásos kocsmatöltelékek, a létezés önpusztító sebesültjei közé. A festő Mednyánszky Lászlóból (Czóbel Minka sógorából) zavaros életű, koszlott csavargó lett, Csáth Gézát belülről őrölte fel a morfium, Gulácsyt a téboly, Justh Zsigmondot a tébécé, a Cholnoky fivéreket az alkohol. Czóbel Minka, ez a nagyra hivatott, szoknyás Verlaine viszont egy világvégi vidéki kúria rabja maradt élete végéig. Belül, titkos álmaiban élte át azt, amit a többiek a nagyvilágban. Poros pusztákon barangolva, félhomályos fenyőerdőkben faunt lesve, vagy ezüst tavak fölött körbecikázó bőregeret. Ablaktábla visszfényébe álmodta bele a messzi tündérpalotákat, s egy-egy virág rebbenésében érezte meg a tovaszálló angyal szárnycsapását. Medvék és békák, baglyok és Pán isten földi helytartói, a sárgarigók, kunkorgó férgek és emberujjú gyökerek népesítik be az ő hideg, szellemi fényben álló világát. Mondják, a mámoros Dionüszosz lángjai aranyszínűek, s amire a fényük rávetül, felizzik, de el nem emésztődik. Apollón szellemének fehér lángjai viszont kívülről hidegnek látszanak, de a belsejük éget, s természetük szerint mindent ellobbantanak. Ez az apollóni fény hatja át Czóbel Minka műveit. És szerzőjük, miközben gyakran korát megelőzve impresszionisztikus képeket fest, ködben lebegő, porral-napfénnyel átitatott vedutákat, azt is felismeri egyúttal, hogy eme képek fragmentumai az egyetlen ősanyagból vétettek, mely örökké formáját cseréli a jelenésekben, ahogy azt a keletiek tanítják. Nála tehát az impresszionizmus fényvibrálása egyben a hindu bölcsek Maja-fátyla is. Micsoda elvágyódás és sóvárgás szól A szél című vers varázslatos tükörjátékában: „Királykisasszony egymagába / Kinéz az ablakon / Sötétlő erdő távolába. / Zúgó vadon / Keríti a nagy ősi várat, / Árkát - falát. / Királykisasszony belefárad, / Nézni a távol némaságot, / A végtelenbe elterülő, / Sötét fényükbe elmerülő / Zöld éjszakát / / Királykisasszony visszafordul, / Tükör falába néz, / Tükörbe ablak képe csorbul, / S a végtelenbe vész. / Végtelen, üres keretében / Sugár alak, / Feje felett gyászfátyolképpen / Tükörfal elhaló vizében / Mint madársereg ingó szárnya, / Elsuhanó, nyugtalan árnya, / Sötét gallyak...” Ki írt le ekkor még ilyesmit, hogy „zöld éjszaka”? És ki érezte meg egy ablak keretében felrémlő, tükrök előtt álló „sugár alakban”, mely a végtelenségig sokszorozódik a tükörjáték által, a szellem borzongató üdvözletét? Vagy ki érzett - Pósa Lajos és Szabolcska Mihály költői országlása idején - olyan metafizikai megajándékozottságot az erdőn keringő alkonyi baglyokat látva, mint ő? „Hangtalan siklanak / Fejetlen madarak / Lágytollú baglyok. / Meggyilkoltaknak / Sóvárgó lelkei, / Kik az életből egyszerre mentek át, / De szenvedélyük fogva maradt / S most mint elsuhanó kísértet-madarak, / Repkednek, szállnak kétségbeesetten / A sötétlő kert ágai közt... / Az egyik felvisít / Rémület, őrület, borzalom hangján, / Kacag a másik rá, / Majd ismét néma csend...” Salome és Psyché jár a kertben. Fenn hollók keringenek. Báthory Erzsébet feketemiséje zajlik valahol a távolban, akit „földfeletti, bűnös késre tanít a sátán”. Zárdakertek lélekfoglyai sóvárognak a végtelen szabadság után, szívükben - ezt is ez a démoni úriasszony írta le Ady előtt - „az undor költészete”. Donna Juana pedig, egyetlen színművének magamagáról mintázott nagyasszonya, a halálról és a hódításról, a lélekvilágról meg a sátáni kísértésről elmélkedik. A lélek pedig elvágyik Thébába, Indiába és Hellénföldre. Vagy a Szfinxéjt váró, hallgatag világába. Csupa Gulácsy-festmény, Klimt-vázlat, Debussy-zongorafutam. Impresszionista fényzuhatag, spiritiszta lázálommal vegyítve. Harangszó és halálhörgés. Csontvázra röppenő aranyzöld rózsabogár. Mennyi titkos vágy és felismerés ebben a költőietlen, száraz korban! Mennyi gátlás és belül kiélt mámor. Mennyi önvizsgáló döbbenet attól a feneketlenül fekete pokoltól, mely a lélek mélyében feltárul, s melyet még nem nevezett néven a pszichoanalízis, a XX. század metafizikai szeméttelepe.