Kortárs, 1999. január-június (43. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 3. szám - Szigethy Gábor: Petőfi-szobor

18 SziGETHY Gábor Petőfi-szobor Már hegyezik ceruzájukat az újdondászok, számítógépük képernyőjére merednek az újság­írók, lapozgatják jegyzeteiket az irodalomtörténészek, közeledik március idusa, ünnepi cikket lehet, kell, kötelező írni. És akkor esett az eső... írtam már én is ünnepi cikket. Rágtam a tollam, számolgattam fejemben a napokat, van-e még annyi időm, hogy időben jelezzem a fejét vakaró szerkesztőnek, hogy hát ugyebár kétségtelenül nagy nemzeti ünne­pünkről van szó, és hát természetesen értem én, hogy ilyenkor illik s szokás emelkedett han­gú írással köszönteni múlt századi nagy halottainkat, nem is beszélve arról, hogy nem csupán forradalom volt másfél száz éve, hanem szabadságharc is, tekintettel az akkor éppen nálunk tanyázó osztrák hadseregre, szóval szép és emelkedett és ünnepélyes írást várnak ilyenkor a tollforgató embertől, jó, azt nem kell megírni, hogy milyen szépen szavalta Petőfi a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ha lehet, ne most írd meg, hogy soha nem is szavalta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Petőfi Sándor a Nemzeti dalt, aki tudja, tudja, aki nem tudja, úgy­sem éppen most, március ünnepi idusán fogja elhinni bárkinek is, hogy Petőfi Sándor soha éle­tében nem szavalta el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, az egészet Vahot Imre ta­lálta ki, aki ugyan ott ácsorgott 1848. március 15-én délután a Múzeumkertben, mondta is a mellette állóknak, hogy ezek a lázasfejűek mindig csak csinálják a bajt, ebből is bravár lesz, szó­val ő tudta, hogy nem Petőfi, hanem Egressy Gábor mondta el a Nemzeti Múzeum lépcsőjén 1848. március 15-én délután a Nemzeti dalt, de tekintettel arra, hogy 1852-ben Petőfi Sándor­ról annyit lehetett tudni, hogy nem lehet tudni semmit, biztosat semmiképpen nem, viszont a tapasztalt újságcsináló Vahot Imre kezdő legendagyártóként azt is tudta, hogy képes kalendá­riumát jobban tudja eladni, ha szép metszetet közöl a Nemzeti Múzeum mellvédjén verset mondó Petőfi Sándor képével, s mellékesen így a későbbi évtizedekben ceruzahegyező, kép­ernyőre meredő, jegyzeteiket lapozgató hivatásos emlékezők számára remek kiindulópontot teremt az ünnepi alaphang megütéséhez (a Duna-parton ágaskodó Petőfi-szobor is a Vahot Imre által hamisított szentkép szellemében fogant), és amikor a baráti osztrák parancsnokok és lelkes magyar kiszolgálóik éppen hogy csak abbahagyták a halálos ítéletek végrehajtását (írók, titokban, ilyeneket írtak: meg sem száradt még a vér a bitófák tövén!), már újságban is lehetett látni a szívet melengető képet, áll Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum mellvédjén égre emelt kéz­zel, s tízezer magyar esküszik együtt vele. Rabok tovább nem leszünk! - a kalendárium ott fek­szik az asztalon, amíg a derék nemes magyar polgár kavargatja reggeli tejeskávéját, és friss akácmézet csurgat a falusi vajjal vékonyan megkent omlós fehér kenyérre, nézegeti a képet, hát bizony, rabok tovább nem leszünk, de szép idők voltak, amikor Petőfi Sándor azt a gyönyörű verset szavalta a Nemzeti Múzeum lépcsőjén - a sógornak volt egy olyan röpcédulája, de el­égette, baj lehet belőle­­, jó ez a kalendárium, segít eligazodni, ő ugyan­akkor nem ért rá, ép- MAGYAR MÁRCIUS

Next