Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 12. szám - Faragó Laura: "Magyar litánia" - Beszélgetés Tóth Bálinttal
ja: az igazi ellenállás először dühíti, azután megszelídíti a tulajdonképpeni hóhérokat. Ez persze egy kicsit idealizált fogalmazás, mert ezekből nem lettek szentek! De ha, mondjuk, én kapok két pofont, és nem török össze, vagy sohasem súgok be senkit (most nem a hivatásos besúgókra gondolok, hanem ha megkérdezik például, hogy ki hozott föl dohányt, én meg tudom, hogy X-nek a zsebe tele van cigivel, és mégsem árulom el), ez az emberi összetartás igenis megszelídíti a másikat! - A „tanulságot illetően” is sok volt az az öt és fél év, amit a börtönben ültél? - Sok bizony, mert először valóban ennyit ültem, de másodszor 1956 után csuktak be - és azt sem bánom! Mert nemcsak az „előfutára” voltam ’56-nak, hanem szenvedő résztvevője is. 1956. november elején volt a politikai foglyok szövetségének egy gyűlése az Uránia színházban. És ott érdekes módon minket, költőket választott be a politikai bizottság a „politikai foglyok forradalmi bizottságába”. Kecskési Tollas Tibor volt az összekötő a katonasággal és a nemzetőrséggel, Gérecz Attila írta meg a rabok kiáltványát a törvénytelen számonkérés ellen, azért, hogy minden ügyben bíróság járjon el. Tehát azok hazugságok, hogy itt nem tudom, hány embert meggyilkoltak!... Voltak atrocitások, de azt sohasem rab követte el! A politikai rab, az tudta, hogy mit jelent rabnak lenni, mit jelent egy kiszolgáltatott emberre puskával rálőni, egy olyan kiszolgáltatott emberre, akinél nincs fegyver. Csak egyszerűen fölvonul... Ezt mi mélyen elítéltük, ki is adtunk egy kiáltványt, de sajnos, akkor már nagyon közel voltak az oroszok, mert ugye november 1-jén volt a mi találkozónk az Urániában - egyébként Gyöngyössy Imre, szintén költő, aki később filmrendező lett, még ő is ott volt és rengetegen gyűltünk össze akkor. Rám most is úgy hat, mint hogyha ott lennék. - Kanyarodjunk vissza a költészethez.• örömmel hallanánk egy ’56-ról szóló versedet! - Majdnem megölték az irodalmat ez alatt a negyven év alatt. Mert annyi hazugság, annyi sötétség... amikor a gyilkosok mondták meg, hogy ki a gyilkos... Hát nyilvánvaló, ez az a bizonyos „Krisztus és Barabbás” esete, ami persze hogy azzal végződik, hogy „Barabbást engedd szabadon!”. Persze nem hasonlíthatom magunkat Krisztushoz. De ez a rendszer azt, aki becsülettel kiállt, és nem volt hajlandó fejet hajtani neki, igyekezett befeketíteni. És ilyen szempontból a Rákosi-rendszer egyértelműbb volt, mint a Kádáré! Mert Kádár azt mondta, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Csakhogy Kádár azt is mondta, hogy senkinek nem lesz bántódása ’56 után! Tessék megnézni: nem tudjuk pontosan, hogy háromszáz vagy négyszáz embert akasztottak föl, meg lőttek agyon mindenféle sortüzekben! És sok mindent mondott Kádár, ami egyáltalán nem volt igaz. Rákosi ilyen szempontból, azt kell hogy mondjam, „becsületesebb” ember volt. Azt mondta, hogy „dögöljetek meg, rohadt fasiszták”. Persze rohadt fasisztáról szó sem volt, mert például édesapámtól meg az egész családunktól a „hitleráj” éppoly távol állt, mint amilyen messze álltak Sztálinék! Mi mindig kiszolgáltatottak voltunk, a Donnál lerugdosták a németek - azaz az SS-ek - a magyar sebesülteket, hogy ők mentsék a bőrüket. Ez semmivel sem szimpatikusabb, mint amikor az ávós azt mondta, hogy „belelépek a pofájába, és úgy pörögnek ki a fogai”. Nem ijesztgetni akarom a múlttal a mai ifjúságot, de hát ez volt. És ennek a tanúi és az áldozatai mi voltunk. Ugyanakkor mégis feltétlenül a megbocsátás szellemét hirdettük! Soha nem volt az, hogy ha én kikerülök, akkor megbosszulom, és ezt meg azt kinyírom! Különben Németh Lászlót kell megint idéznem, mert mondhatnám, szellemi iránytűm az, amit ő írt A minőség forradalmában az értelmiség hivatásáról. Aki valamiféle változás előtt azt mondja, hogy „én majd ezt vagy azt fölakasztatom”, az nem magyar ember! De aki azt mondja, hogy akár így változik, akár úgy változik, akár Hitler, akár Sztálin: „engem mindenképpen fölakasztanak”, ez a magyar ember! És sajnos, ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk.