Kortárs, 1999. július-december (43. évfolyam, 7-12. szám)
1999 / 11. szám - Szepesi Attila: Elemi világban - Mednyánszky csavargói
Szepesi Attila Elemi világban MEDNYÁNSZKY CSAVARGÓI Rokontalan művész volt Mednyánszky László. Úgy érzem, szellemrokonok nélkül való. Mert - miként az egy jól szituált, bár erősen extravagáns felvidéki báróhoz illik - akadt neki srafija-pereputtya épp elég. Aligha volt arisztokrata família Gömörtől Zólyomig és Sárostól Nyitráig, melyhez ne toppanhatott volna be rokoni jogon. Talán meg is tette, leginkább gyerekkorában, bár nem volt közösségi lélek, főképp már felnőtt fejjel nem. Ami pedig a nemzetfenntartónak mondott osztály rigolyáit és mindennapi hajcihőit illeti, ezekre fütyült. Volt elég magánbolondériája, nem kellett neki a század végi, immár az idő pokolbugyraiba menthetetlenül, bár még láthatatlanul alámerülő arisztokráciáéból kölcsönözni. Ami érdekelte, az a szellem kasztoktól, szokásoktól és korok divatjaitól össze nem kaszabolt, imaginárius világa. Nem állt ebben sem egészen egymagában, hisz rokonai közül szellemrokona volt például Justh Zsigmond vagy a - hozzá szintén rokoni szálakkal kötődő - anarcspusztai költőboszorkány, Czóbel Minka. Festő-bárónk a harctereken meg a lebujokban érezte igazán otthon magát. Meg talán a hegyek magányos bércein. Utóbbi helyen egyrészt tán a szirtek pittoreszk látványa miatt, talán mert a beckói várban látta meg a napvilágot. Hihetetlen, de tény, hogy ez a csimbókos szakállú, koszlott csavargó kinézetű festő várúrnak született, a beckói vár utolsó urának. Utána már az összeomlás jött, Trianon jött, s osztálya génjei, ahogy a vár az idő tájt itt-ott már roskadozó falai is, megértek az alámerülésre. Mesélik, hogy diákkorában freskót festett egy felvidéki kastély folyosójára. A kép mára az enyészet martaléka lett. Nem tudható, miféle figurákat és tájakat pingált oda a csenevész testalkatú, lobogó tekintetű festőnövendék. Ki-ki kedvére eljátszhat a gondolattal, hogyan népesíti be a nedves falakat fenyő lepte bércekkel, napsütötte háztetők zegzugaival és görbült alakokkal ez a különc várúr, aki ifjonti piktorként alighanem rokontalan festő kortársa, a szintén felvidéki Csontváry horpadt kalapos, mezítlábas madonnafestőjére hasonlíthatott. Választott hite szerint buddhista volt, akkor, mikor Európában még keveset tudtak Sziddhártha királyfi hitéről. És (finoman szólva) nőgyűlölő volt, amikor az aberráltság különféle válfajai még nem voltak nyilvánosan, sőt rátartva gyakorolhatók. Kéziratos naplóit pedig görög betűkkel vezette, a változatosság kedvéért hol francia, hol magyar, hol német nyelven. Festőnk (ne firtassuk az okát) sosem érezte jól magát a „felsőbb körökben”. Érezhette osztálya végét, s talán azt is, hogy ebben a miliőben képességei nem érvényesülhetnek. Enerváltsága zsenialitással elegyült: előbbit természetesnek vette, utóbbit nehezen tolerálta az arisztokrácia. Mednyánszky az éjszaka hagymázos szélein, a kocsmákban meg a toloncházakban érezte otthon magát. A csavargók között, akikhez maga is hasonult. A nyomorékok és a létezés sebesültjei, a kocsmatöltelékek, az elesettek zűrzavarában. A testi-lelki nyomorultak között, ahol az érzések kendőzetlenül nyilvánulnak meg. Őket szerette, őket pátyolgatta, őket festette, s ta- 89