Kortárs, 2000. július-december (44. évfolyam, 7-12. szám)
2000 / 7. szám - Beke György: Lenauheim
tendős korában a költő elméje megbomlott, még hat évet élt, Döbling foglyaként. Úgy tartják, hogy egyik barátjának a felesége iránt érzett szenvedélyes szerelem borította el az agyát. Ez a szerelem bizonyosan nagyon megviselte túlérzékeny idegrendszerét, egyensúlyának elvesztését azonban - erről vallanak a versei - siettette vagy éppen kiválthatta az alföldi nyugalom, a végtelenség elvesztése. Mert ez a végtelenség a szabadság volt számára. Egyik értelmezője, Jirí Altman művelődéstörténész tanulmányában azt mondja, Lenau tulajdonképpen nem volt forradalmár. De hát abban a viszonylag „nyugalmas” időszakban, amelyre az élete esett - Magyarországon reformkor volt a neve - alighanem lazító tett volt megírni az Im Grabe eines Ministers (Egy miniszter sírjánál) című verset, amelyben felismerhetően Metternich herceg kényuralmát vádolja, és az a költői üzenete, hogy a zsarnokság csak a zsarnok halálával ér véget... Amerikai tartózkodása idején megtekinti a csodálatos vízesést, a Niagarát, de a természet szépségének ábrázolása helyett költői víziója három indiánt lát, amint csónakukkal a víz ijesztő sodrába állnak, hogy halálra zúzzák magukat. Az apa súlyos átkot szór a fehér betolakodókra, majd két fiával együtt a pusztulást választja, mert nem tudják elviselni a szolgaságot...Die drei Indianer (A három indián). Ezzel az életérzéssel a magyar reformkor lázadó költője is lehetett volna. A román jegyző válasza kérdésemre, hogy visszajárnak-e az innen távozottak. Évente jönnek. Rokonokhoz, barátokhoz, vagy csak úgy, a faluhoz, a temetőben hagyott sírokhoz. Leginkább nyáron jelennek meg, többségük idős ember, olyankor könnyebben viselik az utazást, meg hát akkor van nálunk a krivet, augusztus 25-én. Úgy mondják, hogy azt csak itt tudják igazán megünnepelni. Kacagni itt tudnak istenigazából, sírni is... Láttam egy kivándorlásra készülő öreg házaspárt a községházán. Férj és feleség akkor vették kezükbe a papírjaikat. Mintha addig csak játék lett volna az egész, kísértés, packázás a sorssal, az emlékekkel. Nem mennénk, eszünkbe se jutott volna, de egyetlen fiam maradt csak, az pedig Németországban él. Mit várhat egy öregember az élettől? Mit ér az élete, ha nem láthatja a folytatását, nem szeme előtt növekszik a családi jövő? Milyen az öreg? Attól fél, hogy az unokái nem is fognak emlékezni rá. Nem lesz több számukra puszta anyakönyvi adatnál... Mikor kezdődött a német romlás a Bánságban? A második világháborúban? Hitlerrel? De hiszen éppen a második világháborúban egy bátor antifasiszta tettet vittek végbe itt bánsági sváb fiatalok és öregebbek. Közel Lenauheimhoz, Zsombolyán 1944 kora őszén hét helybeli német antifasisztát lőttek agyon a hitleristák. Volt köztük öregedő férfi, régi szociáldemokrata a Bánságban Resicán és Zsombolyán alakult ki erős központja a szociáldemokrata munkásmozgalomnak -, voltak fiatalemberek, akik megtagadták az engedelmességet Hitlernek. Rögtönítélő bíróság mondta ki fejükre a halált, annál kíméletlenebb halált, mivelhogy németként mertek lázadni a németséget katasztrófába döntő, földönfutóvá tevő nemzetiszocializmus ellen. Gyakran idézett hagyománya lett ez a bánsági svábságnak; Franz Liebhard versben énekelte meg... Liebhard maga is Temesvár szülötte, költészetét a harcos baloldaliság és egyben a német nemzeti sors, a sváb élet drámáinak átélése jellemzi. Főiskolásként a budapesti Eötvös Collegium ösztöndíjasa, első verseit magyarul írja, és 1917-ben Kassák Lajos lapja, a Ma közli. Egészen 1926-ig párhuzamosan publikált németül és magyarul. Német szerzőket fordított magyarra. A második világháború után egyik nagy hatású versében két bánsági sváb fiatalember drámáját írta meg. Németországba menekültek, ott beálltak az idegenlégióba, és bérgyilkosokká lettek Vietnamban. Nem csak 1944-ben, a hitlerizmus nyilvánvaló bukása idején támadt ellenzéke a fasizmusnak a romániai németség körében; jelentkezett ez már 1940-ben, Hitler győzelmei idején is.