Kortárs, 2000. július-december (44. évfolyam, 7-12. szám)
2000 / 10-11. szám - Ambrus Lajos: Lugas. Szentek fuvarosa (esszé)
zót olvasnánk, ahogy Podolint és Késmárkot, a Poprád vidéki német bányavárosokat vagy Nagyőrt és a reneszánsz kastélyokat, az álmokat, a felhős tájakat és a fűtetlen szobákat bolyongja. És persze Lőcsét, ahol Divald a régiségek gyűjtését kezdi, miként azt a Lőcsének régiségei című fejezetben leírja. Nincs itt hely az egész kötet módszeres áttekintésére, azt azonban nyomatékkal kell említeni, hogy Lőcsén dolgozott és tartott műhelyt 1502 és 1534 között az egész magyarországi késő gótikus faszobrászat legkiemelkedőbb figurája, Lőcsei Pál, aki főművén, a lőcsei Szent Jakab-templom 18 méteres főoltárán kívül a Felvidék legalább 4-5 vármegyéjét árasztotta el a műhelyéből kikerült csodálatos szárnyas oltárokkal. A krakkói és nürnbergi Veit Stross-oltárok stílusában, ide, a világ végére készült gótikus oltár Lőcsei Pál mester műve - szentjei ma is emberszerűek és győztesen dicsőségesek. A mohácsi vész körüli időkben élt művész saját figurái - így a főoltár Madonnája és részben Szent Jakab apostola vagy a betlehemi jelenet figurái, mindenekelőtt azonban az áhítatos imádkozó pásztor szobra - teljes világképi és esztétikai harmóniában élnek korának európai színvonalával, elsőrendű kvalitásokkal előadva. A templom külső képe is lenyűgöző arányú - maga Lőcse városa Divald idejében még nem szenvedett súlyosabb esztétikai rombolásokat, noha a templomtornyot már akkor is nem oda illő tetővel újították fel, vagy átépítették a város históriai piacát, és brutálisan elcsákányoztak egy egész sor „lábasházat”. Lőcse festői hatású erődítményei azonban megmaradtak, és mint egy jellegzetesen felvidéki urbs, az egész volt élvezhető. Élt és működött a reneszánsz a városi lakóházak struktúrájában, a csipkés oromzatokban - legszebb felvidéki műemlékekként a századelőre már csak a Spielenberger- és Thurzó-ház maradt másutt viszont remekbe faragott kapuk, kovácsolt záradékvasak, fejedelmi részletek, nagyszerűen faragott ajtókeretek, oszlopfejezetek, loggiák, belső udvarok, árkádos folyosók emlékeztettek a reneszánszig visszahátráló időkre. Lőcse sok mindenről nevezetes, azt azonban kevesen tudják, és ezt Divald sem említi, noha ő maga a húszas években feltűnt a pesti Centrál kávéházban, a Nyugat törzsasztalánál, hogy főgimnáziumában tanított rövid ideig a magyar irodalom nyughatatlan fenegyereke, Szabó Dezső, akinek Lőcsei legenda című elbeszélésén kívül persze nyoma sincs ennek az egyszerre városias, egyszerre provinciális településnek. Én viszont egyetemista koromban egy szlovák háznál lakva kerestem a fantaszta, diákjai által rajongott, igazgatóitól rettegett pályakezdő nyomait, a hetvenes években, reménytelenül persze, hisz mint Babits Fogarason vagy Juhász Gyula Szakolcán, Szabó Dezső is Tomiban érezhette magát száműzve, Ovidiusként - de hát a századelő cipszer Szepességének külső képe egészében mégiscsak arányosan míves volt. „Egy-egy szepességi város terjedelmét, lakosai számát nézve valóságos fészek alföldi nagy falvainkhoz képest. De alig van itt olyan eldugott kis hely, amely régi templomát, városias külsejét meg ne őrizte volna. A piacon a házak mind emeletesek...” - fejezi be büszkén szepességi tudósítását a szerző. És hogy mi van belül, a lelkekben? Melankólia, fátyolosság? Irrealitás? „Szláv mélabú?” Párás „égbolt”? A szellemet az álmodozás jelenti? Befejezetlen, álmodó, utópista ködlovagok vidéke a Felföld, mint Justh Zsigmond műveiben? Vagy sajátosan boldogtalan, mint Krúdynál? Divald szakférfiú, műtörténész, de azért szépíró