Kortárs, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 1. szám
1 N Pál József A „gulyáskommunizmus” múltja és jelene - s ami mögötte van A KÁDÁRI TUDAT ÉS A POLGÁROSODÁS MEG AZ IRODALOM Jó fél esztendővel a választások után azt is megértük, hogy régi-új pártunk és kormányunk - miközben árkot és múltat temetve a „békességet”, a nemzeti egységet („közmegegyezést”?) féltő-óvó alakulatként húz be a „középre" - éppúgy a polgári értékek letéteményesének és hű képviselőjének tudja magát, mint a csak megvetéssel és gyűlölettel emlegetett elődje. Ép emlékezetű, már nem egészen ifjú országlakóknak ismerős kell hogy legyen ez az új idő új parancsaihoz és régi-új uralmi érdekeihez igazítottan, mintegy megszüntetve megőrzött s ma már furfangosabban összetett, a társadalmi tudatot és a közérzést egyként manipuláló taktika, amelynek bőven van mire építkeznie. Az ugyanis, hogy a Kádár-korszak (fénykora) iránt nagy itt a nosztalgia, már az 1990. őszi taxisblokád lakossági „fogadtatásából” nyilvánvaló lehetett. Sok-sok keserű, saját értékítélete és önérzete szerint egész életében „becsületesen dolgozó és küszködő” - a felülről jövő „gondoskodáshoz” is hozzászoktatott kisember érezte akkor úgy, hogy őt az Antall meg az Emdées - később az Orbán meg a Fidesz - becsapta (be akarja csapni), s inkább vágyott (vágyik) vissza a „mindenkinek volt munkája, nyugalma és megélhetése” világ kiszámíthatóan langyos biztonságába, amelyről persze sohasem tudta, tudja - és főleg sohasem érti! - meg, hogy éppen az akkor és ott a fejébe sulykolt-csempészett, ördögien megejtő - mert a primer ösztöneire és a materiális reményeire apelláló - pragmatikus hatalmi szemlélet csapta be (csapja be ma is) őt igazán. Rengetegen vannak ők, csak „békességre" meg egy kis „jobb létre” vágynak, így reájuk - fülükre, értelmükre és persze voksukra - az „örök baloldal” biztosan számíthat, amíg csak élnek. A polgári értékek Kovács László által való verbális fölvállalásának üzenete nem nekik szól. Ennek célzottja az egész honi világot lefedni akaró hatalmi elszántságon túl - az elvtársi hangra már nem igazán fogékony fiatalabb korosztály, meg a globalizáció parancsát agresszívan követő, az értékelvű és morális (tehát eredendően polgári!) szempontokat mindig megvető, Kádár említett „népével” pedig végképp nem törődő - leginkább a „néhai” pártból és holdudvarából kinőtt - réteg is talán, de legfőképp az értelmiségnek az a jelentős - a köztudalom formálására alkalmas eszközöket majd teljes egészében birtokló - hányada, amely a régi gárda maradékát vagy ilyen-olyan utódait úgy szolgálta és szolgálja mindörökkön örökké, hogy közben szeretné, ha nagyon szakszerűnek, nagyon függetlennek (nagyon befolyásolhatatlan és nagyon öntudatos polgárnak!) néznék. Ők azok, akik újságban, tévében, rádióban, tudományos intézetekben és mindenütt kikutatják, megírják s legfőképp megértetik majd a néppel a régi-új módi valóságát és egyetlen logikus előtörténetét is. Azt tehát, hogy ami a kádári tudat-persze a kor követelményeihez igazítottan „modernizált”- agresszív újratermelése (vő. az embereket nem a múlt érdekli; az embereket nem kell a politikával nyaggatni, az emberek békességet akarnak; mi majd megbüntetjük azokat, akik az adófizetők pénzét ellopták; s mindennek populáris sűrítményeként: „a rendszerváltás akkor fejeződik be, ha jobban fogunk élni” - ezt maga Kovács László üzente, midőn Pokorni Zoltánnal vitázott - nos, az va-